Bölcsi és munka (v)iszony

Közeledik a nagy nap, majdnem pontosan 1 hónap múlva délelőtt 10 órakor hivatalos jelenésünk van a Kutya csoportban, Ildi néninél... 

Ez számos érzést vált ki belőlem, amelyek természetesen borzasztó ambivalensek. Megpróbálom összefoglalni, hogy mi miért...

Az, hogy az ember bölcsibe vagy éppen már oviba adja a gyerekét, szerintem minden anyukából kettős érzéseket vált ki. Legfőképp azért, mert rá kell bízni a gyermeket egy olyan emberre, akit sem te, sem a gyerek nem ismertek. Vélhetően szakember, és megbízhatunk benne, de mennyivel könnyebb lenne olyan valakire bízni, akiről tudjuk, hogy a mi szájízünknek megfelelően fog bánni a gyerekünkkel. Persze nekem már most látatlanban is azt kell mondanom és Lackó felé őszinte hittel közvetítenem, hogy "Ildi néni nagyon aranyos, nagyon fog rád vigyázni és figyelni, és szeretni kell őt". És persze nyilván nem fogunk nagyot csalódni Ildi néniben, miért is csalódnánk, de nyugodtabb lennék, ha legalább én jobban ismerném őt. (Egyszer találkoztunk.)

A másik, hogy jelenleg a nap 24 órájának szinten minden percében tudom, hogy mikor mit csinál a kisfiam. (Kivéve akkor, ha valahová el kell mennem...) Ha bölcsibe fog járni, akkor a nem alvással töltött idejének nagyobbik részében nem fogom tudni, hogy mit csinál, mi történik vele. Szerintem ezt nagyon nehéz lesz megszoknom és feldolgoznom. 

Ahogy nő és "értelmesedik", egyre jobb vele lenni. Manapság már szabályosan elbeszélgetünk, ő is történeteket mesél, és nagyon élvezem, hogy így tudunk társalogni. (Csak egy példa: a múltkor a strandon ellopták a strandlabdánkat, és ezt elmeséltem neki. Ha néha eszébe jut, akkor így beszélgetünk: L: bá / A: milyen bácsi? / L: csúnya / A: mit csinált a csúnya bácsi? / L: adda / A: labdánkat, ellopta, igen. hol? / L: tando / A: igen, a strandon.)

Szóval mindig is jó volt vele, de mostanában különösen jó... Sajnálom, hogy csökkenni fog ez a kellemes időtöltés... 

Oké-oké, ha ennyi bajom van a bölcsivel, akkor miért megyek dolgozni? 

Hát, ennek is több oka van. Egyrészt lejár a szerződésem nyár végén, ezért ilyen értelemben kényszerhelyzetben voltam, valamit lépni kellett. Másrészt hiányzott a munka, a más tevékenység, az emberek, a társaság. Harmadrészt a következő gyermek előtt mindenképpen szerettem volna dolgozni, ha most még egy évet maradok itthon Lacussal, és még utána megyek dolgozni x időt, akkor min. 3-4 év múlva lenne következő gyerek, az meg talán kicsit sok. (Nem, ne kérdezzétek, nem tudom, hogy így mikor lesz, de még most nem "projekt".)

Igazából nem tudom leírni, hogy mit érzek. Talán kicsit lelkiismeretfurdalásom van, amiért elviszem, és nem tudom, hogy nem vagyok-e túl önző. Persze nem kerülhetem ki a gyermeknevelési intézményeket, tehát vélhetően 1 év múlva ilyenkor ugyanezek az érzéseim lennének. Ugyanakkor tudom, és bízom benne, hogy jó helyen lesz, mert már most is érdeklődik a többi gyerek iránt, és szüksége lesz az anyukáján kívül a gyerektársaságra is. Biztos vagyok benne, hogy nem fogunk neki lelki sérülést okozni a bölcsivel, mert itthon biztos, szerető családi légkör veszi körül. 

És persze tele vagyok aggodalommal a bölcsi-munka okozta körülményeket illetően is: a betegségek, a munkából való hiányzásom, a munkában való megfelelő szintű teljesítésem és helytállásom, az itthoni helytállásom... stb. Nehéz lesz, biztosan! De igyekszem pozitívan hozzáállni, és hinni abban, hogy jól fognak alakulni a dolgaink!  

Ja, és hát a beszoktatás... Ildi nénitől azt kaptam útravalóul a nyárra, hogy ne változtassak semmit az itthoni szokásokban, maradjon minden úgy, ahogy van, és csak az a feladatom, hogy erősítsem magam a beszoktatás idejére, ugyanis annak sikere nagyban múlik azon, hogy én mennyire tudom elengedni a gyereket. Nem tudom, mennyire tudom, és nem tudom, hogyan erősödjek, mert tuti biztos vagyok benne, hogy minden reggel bőgni fogok 2 héten keresztül... lehetőleg persze már a bölcsin kívül, de abban sem vagyok biztos, hogy ez sikerülni fog. Mikor Apának ezt elmeséltem, felvetette, hogy beszoktassa ő?! Persze az volt a válaszom, hogy NEM, de szerintem ő sem gondolta komolyan a felvetést...