Kirándulásaink

Különböző járgányokkal rójuk az utakat és a természetet mostanság. 

A hétvégén a Gyermekvasút nosztalgiavonatán utaztunk, ami nagyon kellemes volt, igazi büdös gőzös mozdonnyal. :-) Tényleg egy élmény volt, Lacus is szerette, érdekes volt neki, és élvezte, hogy az ablakban állhat. A János hegynél leszálltunk, hogy sétáljunk egy kicsit, de a Nagyszülők nem bírták annyira, meg hát Lackóval sem egyszerű gyalog túrázni. Ha letesszük, hogy sétáljon, akkor az megy egy darabig, de haladni nem lehet, mert vagy minden követ felszed, és azért nem haladunk, vagy visszafelé megy. :-) Babakocsit nem lehet vinni ilyen helyre, a fémvázas háti hordozó pedig, ami kirándulásra alkalmas lenne, egyelőre még csak gondolat formájában él a fejünkben - illetve kinéztük, hogy a Decathlonba kéne megvenni. Úgyhogy Apa- és Anya-járgány lépett életbe a János hegyen, azaz Lackó a nyakunkban ülve "túrázott". Igen hamar feladtuk, hogy a kilátóig felmenjünk (a fenti indokok miatt), helyette csak a Békás tavat néztük meg. Tervbe van, hogy sokat megyünk túrázni Lacussal is, ez bemelegítésnek remek volt.

Az új hobbink pedig a biciklizés! (Köszönjük, Anett!) Egy hete van meg a biciklire való ülése Lackónak, és azóta minden nap megyünk. A római kitűnő terep, hiszen a Megyeri hídig (sőt, Szentendréig) van bicikliút, szóval a Duna mentén, jó levegőn, napsütésben, kacsákat és hajókat nézegetve tekerek, Lacus meg kommentálja a látottakat. Rendszerint délután megyünk biciklizni, miután az egyetlen délelőtti alkalom úgy végződött, hogy a "potyautas" elaludt a biciklis ülésben, ebéd előtt, fél 12-kor. Délután visszük magunkkal az uzsonnát, kitekerünk a Dunára, és a part egy szimpatikus, füves pontján letáborozunk, és piknikszerűen elfogyasztjuk az uzsonnát. Idilli, mi? :-) Tényleg az! Remélem, hogy Lacus biciklizés iránti hatalmas lelkesedése nem múlik majd el az újdonság varászerejének múlásával. Most nagyon szereti, már a lakásban hozza a sisakját, ha mondom, hogy menjünk biciklizni. Ha pedig a tárolóba megyünk, de nem a biciklit hozzuk ki (hanem mondjuk csak a babakocsit), akkor nemtetszését fejezi ki. Nézzétek, milyen helyes a zümis sisakban! 

ADDIDE korszak

Én nem tudom, hogy a szakirodalmak beszélnek-e ilyenről, de hogy nálunk az ADDIDE korszak tombol, az tuti! Tökéletesen ki tudja mondani (egyébként ez vmiért az első szavak egyike volt már hónapokkal ezelőtt), de nem csak azt jelenti, aminek látszik. Inkább azt jelenti Lacusnál, hogy: "akarom, szeretném". Ugyanis ezt mondja akkor is, ha fel akar mászni az ágyra, vagy ha oda kell adni neki egy magasan lévő tárgyat, vagy ha ki akar szállni az ágyból, szóval az akaratát fejezi ki vele. Tegnap előtt azt hittem megbolondulok, mert egész nap, megállás nélkül nyomta, és persze a legtöbbször még nyavalygással is jár, mert hát persze MOST, AZONNAL kell minden, a türelem, és a szükségletek késleltetése nem megy még... (Múltkor már odáig jutottam, hogy némi tudományosságot próbáltam vinni a magyarázatomba, és azt találtam mondani a gyereknek: "Lacus, tanuld meg késleltetni a szükségleteidet!" Apa jól kiröhögött, de én is ki szoktam őt, amikor így próbálja meg  csillapítani a hisztiző gyereket: "Lacus, ne ess pánikba!" - forrás: Kőhalmi Zoltán.)

Hát szóval így vagyunk akarat terén. Amúgy meg élvezzük a tavaszt, ami Anyának a kedvenc évszaka! :-) Nagyokat sétálunk, figyeljük a természetet (hangyákat követünk, madarakat lesünk, bokrokat/virágokat szagolunk, kutyákat követünk, ééééés még mindig kavicsot eszünk - grrrrrr). Most már van élet a római parton is, és mivel én imádok oda lemenni, ezért újabban inkább ott töltjük az időt a játszótér helyett. Nagyot sétálunk oda-vissza, a Duna parton pedig csomó érdekes dolog van: lehet kacsákat nézni/etetni, hajókat/kajakosokat/motorcsónakokat figyelni, és persze kavicsot végre nem enni, hanem a vízbe dobálni. Tényleg imádunk ott lenni, most már Lacus is. Ma mondtam neki még itt a házunk előtt, hogy megyünk a Dunára, és kavicsokat dobálunk... stb., és persze megértette, mert már vagy ötödször megyünk, és ezért már itt a ház előtt elkezdte gyűjteni a kavicsokat, és szorongatta a csepp kezében, míg le nem értünk a Dunára. Hát így...