A Családmese története csak két hónappal Lackó születése után indult, így kimaradt belőle A CSODA története, amit így 1 év távlatából most megosztok veletek.
Szóval pontosan (majdnem órára és percre is) 1 évvel ezelőtt éppen lefeküdni készültünk a férjemmel, amikor felállva a nappaliban a fotelból, valami végigfolyt a lábaimon... Tudtam, hogy ez semmi más nem lehet, mint a magzatvíz... Ami azért volt borzasztó meglepő és ijesztő, mert drága kisfiunkat január 10-re vártuk. Ehhez mérten rettenetesen megijedtem - Apa azt mondta, sosem látott még így megijedni. Hirtelen azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, vagy hogy most mit kell csinálni. Pedig ezerszer elolvastam előtte mindenféle kiadványban, hogy ha elfolyik, akkor menni kell... De mégis be kellett kapcsolnom a laptopomat, hogy megnézzem, mit kell csinálni. :-) Megnéztem, és nem volt mese, indulni kellett a kórházba. A táska szerencsére már össze volt pakolva, 1-2 cuccot kellett már csak hozzátenni. Indulás előtt felhívtam még a nőgyógyászomat is, aki közölte, hogy ő már Nyíregyházán van, mert ott tölti a karácsonyt a szüleivel. Én ezt tudtam előre, mert mondta, hogy karácsonykor nem lesz itt, de mit érdekelt ez engem, hiszen januárban akartam szülni. :-) Hát így kezdődött... az orvosom nélkül megyünk szülni... király! :-(
Beértünk a kórházba (23:30 körül), ahol már sok más sorstárs volt... Ugyanis durva melegfront jött aznap, kb. 10-15 fokot melegedett a hőmérséklet.
Megvizsgáltak, mondták, hogy igen, ez folyik. Fájások persze sehol, de ilyenkor már bent kell maradni, - úgy emlékszem azt mondták, hogy ha a magzatvíz elfolyik, akkor kb. 12-16 órán belül meg kell születnie a gyermeknek. Kaptunk tehát egy szép szülőszobát, és mondták, hogy az éjjel még NYUGODTAN aludjak... Jó vicc! Mondanom sem kell nem sikerült... Úgy telt el az éjszaka, hogy lényegében semmi nem történt, csak folydogált a magzatvíz, de egy csepp fájásom nem volt, vagy legalábbis nagyon minimális. Aludni meg nem tudtunk már (Apa is bent volt persze).
Csak egy dolgon járt egész éjjel a fejem: nehogy császármetszés legyen a vége! Nagyon nem szerettem volna, mert szerettem volna a maga természetességében átélni a szülést, minden fájdalmával és egyebével együtt. (Ezért nem akartam az epidurálist sem.)
Aztán hajnal 6 óra tájban mondták, hogy na akkor most már csinálnak velem valamit... ez azt jelentette, hogy bekötötték az oxitocint vénásan, és szép lassan elkezdték belém csepegtetni. Úgyhogy hamarosan megjöttek a "várva várt" fájások, de még mindig nem elég rendszeresen és "időszerűen". Ezért az oxitocin adagját mindig emelték egy kicsit. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor bedurvult a helyzet, de szerintem ilyen 8 óra körül már eléggé szenvedtem a fájásoktól. De még mindig tűrtem. Az mondjuk tök rossz volt, hogy mivel vénásan belém volt kötve minden vacak, ezért nem nagyon volt mozgásterem. Nem tudtam pl. sétálni. Az egyetlen dolog amit tudtam csinálni az ágyon fekvés és ülés mellett, az a fitballon való ülés és mozgás. Ez egész jó volt egyébként.
Szóval a fájások szépen rendeződtek, de a tágulás nagyon nem haladt... A fájdalom persze egyre jobban fokozódott, és mivel gyakorlatilag durván 28 órája nem aludtam, ezért rettenetesen fáradt voltam, és remegtem. Amivel meg senki nem tudott semmit kezdeni, de eléggé megnehezítette a helyzetet, hogy mint a kocsonya, úgy remegtem órákon keresztül.
Mivel a tágulás továbbra sem akart a megfelelő mértékű lenni, ezért a fájdalom, a remegés, és a gyorsítás érdekében mégis kértem epidurálist. A szülésznő órák óta kérdezgette, hogy biztos nem akarom-e, én meg csak kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nem, köszönöm nem kérek érzéstelenítést, mert én TERMÉSZETESEN akarok szülni. Aztán csak nem sikerült... Kértem epidurált. De mire beadták, addigra egyébként szinte mindegy volt... egyből tolófájásokra váltottunk. (Egyébként az aneszteziológus férfi is megérne egy külön bejegyzést. Olyan volt, mint egy gép, aki mindig ugyanazt a szöveget mondja, és egyébként meg meg van sértődve, hogy valami hülye anyuka megint kitalálta, hogy érzéstelenítést kér, és ezért neki dolgoznia kell. Elmondta az epidurális minden hátrányát, többször megkérdezte, hogy biztosan akarom-e, mert akár meg is halhatok. Én értem, hogy neki kötelessége a kockázatokról tájékoztatni engem, de le sem tudom írni, hogy ezt milyen stílusban tette. Az empátia, részvét, megnyugtatás apró szikrája sem volt ebben az emberben.)
Ugye említettem, hogy a nőgyógyászom nélkül szültünk. Ez praktikusan azt is eredményezte, hogy azon kívül, hogy beérkezésünkkor (éjfél előtt) megvizsgált egy orvos, egészen a tényleges szülésig, tehát kb. délelőtt fél 12-ig egyetlen orvos sem nézett rám. Pedig többször megkérdeztük a szülésznőt (aki egyébként nagyon kedves, rendes, segítőkész volt), hogy ugyan ki fogja levezetni a szülést, meg nem lehetne-e, hogy egy orvos is megnézzen, de nem lehetett... Aztán amikor már muszáj volt, akkor azért megjelent egy orvos is, nevezetesen Szigeti Katalin doktornő. Igen, nőnél szültem! :-) Végtelenül kedves volt, úgyhogy azóta is hálás vagyok a jóistennek, hogy ha már a saját orvosom nem volt ott, akkor legalább egy rendes "helyettest" küldött nekünk.
Na, azt nem részletezem, hogy mi történt ezek után, de 12:37-kor (mintegy röpke 13 órával a magzatvíz elfolyása után) megszületett Lacuska! :-)
Igen, nagyon fájt, nagyon szenvedtem, nagyon fárasztó volt, nagyon nehéz órák voltak. De ezt minden nőnek át kell élnie, mert ez MAGA A CSODA! Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan minden érzés, ami előtte, közben és utána kavarog az emberben. Hogy vagy te, meg a párod, abból lesz egy új élet, akit 9 hónapig felkészítesz az életre, és aztán ténylegesen az életre segíted. Elképesztő, hátborzongató, könnyeket fakasztó, euforikus, és még sorolhatnám! Szívből kívánom, mindenkinek! Élje át! Így! Ahogy én...
