Születésnap

Nem szeretném szaporítani a szót Lacus szülinapjának megünnepléséről, a képek és a videók úgyis magukért beszélnek...

 

 

  

 

 

 

Na és mindez még csak a lightos családi kezdet... 2 nap múlva a barátokkal ünnepelünk, bízom benne, hogy hasonló jó hangulatban! 

1 évvel ezelőtt

A Családmese története csak két hónappal Lackó születése után indult, így kimaradt belőle A CSODA története, amit így 1 év távlatából most megosztok veletek.

Szóval pontosan (majdnem órára és percre is) 1 évvel ezelőtt éppen lefeküdni készültünk a férjemmel, amikor felállva a nappaliban a fotelból, valami végigfolyt a lábaimon... Tudtam, hogy ez semmi más nem lehet, mint a magzatvíz... Ami azért volt borzasztó meglepő és ijesztő, mert drága kisfiunkat január 10-re vártuk. Ehhez mérten rettenetesen megijedtem - Apa azt mondta, sosem látott még így megijedni. Hirtelen azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, vagy hogy most mit kell csinálni. Pedig ezerszer elolvastam előtte mindenféle kiadványban, hogy ha elfolyik, akkor menni kell... De mégis be kellett kapcsolnom a laptopomat, hogy megnézzem, mit kell csinálni. :-) Megnéztem, és nem volt mese, indulni kellett a kórházba. A táska szerencsére már össze volt pakolva, 1-2 cuccot kellett már csak hozzátenni. Indulás előtt felhívtam még a nőgyógyászomat is, aki közölte, hogy ő már Nyíregyházán van, mert ott tölti a karácsonyt a szüleivel. Én ezt tudtam előre, mert mondta, hogy karácsonykor nem lesz itt, de mit érdekelt ez engem, hiszen januárban akartam szülni. :-) Hát így kezdődött... az orvosom nélkül megyünk szülni... király! :-(

Beértünk a kórházba (23:30 körül), ahol már sok más sorstárs volt... Ugyanis durva melegfront jött aznap, kb. 10-15 fokot melegedett a hőmérséklet.

Megvizsgáltak, mondták, hogy igen, ez folyik. Fájások persze sehol, de ilyenkor már bent kell maradni, - úgy emlékszem azt mondták, hogy ha a magzatvíz elfolyik, akkor kb. 12-16 órán belül meg kell születnie a gyermeknek. Kaptunk tehát egy szép szülőszobát, és mondták, hogy az éjjel még NYUGODTAN aludjak... Jó vicc! Mondanom sem kell nem sikerült... Úgy telt el az éjszaka, hogy lényegében semmi nem történt, csak folydogált a magzatvíz, de egy csepp fájásom nem volt, vagy legalábbis nagyon minimális. Aludni meg nem tudtunk már (Apa is bent volt persze).
Csak egy dolgon járt egész éjjel a fejem: nehogy császármetszés legyen a vége! Nagyon nem szerettem volna, mert szerettem volna a maga természetességében átélni a szülést, minden fájdalmával és egyebével együtt. (Ezért nem akartam az epidurálist sem.)


Aztán hajnal 6 óra tájban mondták, hogy na akkor most már csinálnak velem valamit... ez azt jelentette, hogy bekötötték az oxitocint vénásan, és szép lassan elkezdték belém csepegtetni. Úgyhogy hamarosan megjöttek a "várva várt" fájások, de még mindig nem elég rendszeresen és "időszerűen". Ezért az oxitocin adagját mindig emelték egy kicsit. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor bedurvult a helyzet, de szerintem ilyen 8 óra körül már eléggé szenvedtem a fájásoktól. De még mindig tűrtem. Az mondjuk tök rossz volt, hogy mivel vénásan belém volt kötve minden vacak, ezért nem nagyon volt mozgásterem. Nem tudtam pl. sétálni. Az egyetlen dolog amit tudtam csinálni az ágyon fekvés és ülés mellett, az a fitballon való ülés és mozgás. Ez egész jó volt egyébként.

Szóval a fájások szépen rendeződtek, de a tágulás nagyon nem haladt... A fájdalom persze egyre jobban fokozódott, és mivel gyakorlatilag durván 28 órája nem aludtam, ezért rettenetesen fáradt voltam, és remegtem. Amivel meg senki nem tudott semmit kezdeni, de eléggé megnehezítette a helyzetet, hogy mint a kocsonya, úgy remegtem órákon keresztül.
Mivel a tágulás továbbra sem akart a megfelelő mértékű lenni, ezért a fájdalom, a remegés, és a gyorsítás érdekében mégis kértem epidurálist. A szülésznő órák óta kérdezgette, hogy biztos nem akarom-e, én meg csak kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nem, köszönöm nem kérek érzéstelenítést, mert én TERMÉSZETESEN akarok szülni. Aztán csak nem sikerült... Kértem epidurált. De mire beadták, addigra egyébként szinte mindegy volt... egyből tolófájásokra váltottunk. (Egyébként az aneszteziológus férfi is megérne egy külön bejegyzést. Olyan volt, mint egy gép, aki mindig ugyanazt a szöveget mondja, és egyébként meg meg van sértődve, hogy valami hülye anyuka megint kitalálta, hogy érzéstelenítést kér, és ezért neki dolgoznia kell. Elmondta az epidurális minden hátrányát, többször megkérdezte, hogy biztosan akarom-e, mert akár meg is halhatok. Én értem, hogy neki kötelessége a kockázatokról tájékoztatni engem, de le sem tudom írni, hogy ezt milyen stílusban tette. Az empátia, részvét, megnyugtatás apró szikrája sem volt ebben az emberben.)

Ugye említettem, hogy a nőgyógyászom nélkül szültünk. Ez praktikusan azt is eredményezte, hogy azon kívül, hogy beérkezésünkkor (éjfél előtt) megvizsgált egy orvos, egészen a tényleges szülésig, tehát kb. délelőtt fél 12-ig egyetlen orvos sem nézett rám. Pedig többször megkérdeztük a szülésznőt (aki egyébként nagyon kedves, rendes, segítőkész volt), hogy ugyan ki fogja levezetni a szülést, meg nem lehetne-e, hogy egy orvos is megnézzen, de nem lehetett... Aztán amikor már muszáj volt, akkor azért megjelent egy orvos is, nevezetesen Szigeti Katalin doktornő. Igen, nőnél szültem! :-) Végtelenül kedves volt, úgyhogy azóta is hálás vagyok a jóistennek, hogy ha már a saját orvosom nem volt ott, akkor legalább egy rendes "helyettest" küldött nekünk.

Na, azt nem részletezem, hogy mi történt ezek után, de 12:37-kor (mintegy röpke 13 órával a magzatvíz elfolyása után) megszületett Lacuska! :-)

Igen, nagyon fájt, nagyon szenvedtem, nagyon fárasztó volt, nagyon nehéz órák voltak. De ezt minden nőnek át kell élnie, mert ez MAGA A CSODA! Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan minden érzés, ami előtte, közben és utána kavarog az emberben. Hogy vagy te, meg a párod, abból lesz egy új élet, akit 9 hónapig felkészítesz az életre, és aztán ténylegesen az életre segíted. Elképesztő, hátborzongató, könnyeket fakasztó, euforikus, és még sorolhatnám! Szívből kívánom, mindenkinek! Élje át! Így! Ahogy én...   

A lufik hete

Csupa olyan dolog történt a héten, amitől többet vártunk, de mégsem lett az, ami...

Először is, részt vettünk a MüPa-ban a karácsonyi Ringatón. Míg bejutottunk a terembe, ahol a foglalkozást tartották, kétszer is elvették a kedvemet az egésztől. Először a parkolóházban akasztott ki az ember, aki igazi köcsög módjára közölte velem, hogy "csak egy kicsit van rossz helyen, hölgyem!". Mondta ezt úgy, hogy minek után nem volt bérletem a parkolóházba, ezért a jegyes sorompóhoz álltam, de szerinte a bérleteshez kellett volna... Most akkor nem ő a hülye, aki hülyeséget ír ki?

Aztán jött az "ajtónálló" fiatal srác, aki ellenőrizte a ringatós belépőjegyeket. Nekünk internetről nyomtatott jegyünk volt, de mivel minden színházba így szoktunk menni, ezért nem gondoltam, hogy itt ki kell váltani a pénztárban a nyomtatott jegyet normálisra. (mellesleg ez óriási baromság, minek ennyi papírt pazarolni?!) Szóval az "ajtónálló" suhanc is igazi köcsög hangon közölte velem, hogy "legközelebb ki kell váltani a jegyet a pénztárban"... Miért nem tudnak az emberek normális hangnemben beszélni egymással?!

Na ilyen remek előzmények után kezdődött el a Ringató foglalkozás... ami szintén nem tetszett annyira, mint ahogy azt vártam. (Tudom, én vagyok a hibás, minek vannak elvárásaim...) Én azt hittem, hogy karácsonyibb lesz a hangulat - mondjuk egy kis dekorációval, vagy csupán azzal, hogy több karácsonyi dalt énekelünk. Jó, azért nem volt rossz, csak Lackó sem volt a topon, elég álmos volt, úgyhogy nem nagyon lehetett vele játszani. De azért örülök, hogy elmentünk, legalább volt program, meg Bíborkáékkal is együtt voltunk egy kicsit. :-)

A másik fontos történés az volt a héten, hogy Lacus oltást kapott. Már 8 hónappal ezelőtt is dilemmáztam róla, hogy vajon kell-e nekünk a pneomococcus oltás vagy sem... Akkor úgy döntöttünk, hogy nem kell. Aztán itt az őszi 2 hónapig tartó betegségsorozat végén a doktornénink megint említette, hogy mi lenne ha mégis megkapná... Nem volt erőszakos, nem győzködött továbbra sem (ezt tisztelem benne). Érveltünk, beszélgettünk róla... Apa továbbra sem akarta, én meg igen. Hetekig nem döntöttünk ismét... aztán én úgy döntöttem, hogy döntök, és kapja meg ezt az ingyenes oltást, mert talán kivédhetők vele a felsőlégúti betegségek. De nem szeretnék belemenni megint az érvelésbe. Inkább elmesélem, hogy tökre izgultam már órákkal azelőtt, hogy a doktornéni jött volna oltani. Tiszta izgalom voltam, hogy mi lesz, hogy sírni fog, hogy fájni fog neki... stb. (Nem tudom egyébként, hogy miért, mert az eddigi oltásoknál sem volt semmi, de mondjuk akkor még picike volt, most meg már azért nagyon értelmes...) Na de ez a lufi is eldurrant, mert semmi különös nem volt. A szúrásnál felsírt a gyöngyöm, de sztem csak meglepődött. Pár perc alatt megvigasztalódott, aztán már bohóckodott is tovább, és barátkozott a doktornénivel. Úgyhogy be van oltva a pneomococcusok ellen is.

És ha már a lufiknál tartunk, volt még egy: csütörtökön Ákos koncerten voltunk Apával, mert adakoztunk Böjte Csaba testvérnek és árváinak... Aki olvas, tudja, hogy családilag nagy becsben tartjuk Ákos munkásságát! :-) Ez továbbra is így van, de ez a koncert most nem durrant akkorát, mint amilyenre számítottunk...

Hát így telt eddig a hetünk, nem tudom, hogy a hétvége tartogat-e még lufikat, de meglátjuk. Készülünk a karácsonyra, és a SZÜLINAPRA! :-) Ja, meg az uncsitesók fogadására, mert végre - hosszú évek után újra - együtt karácsonyozhatunk a Bátyámékkal, és így Lackó is az uncsitesóival! Alig várom a jövő hetet!!! :-)

Totyog és táncol

Hihetetlen cuki, ahogy totyog, mint egy kis pingvin a jégen! :-)

Mikor már Apa is itthon van esténként, akkor mindig bulizunk egy kicsit, mert Lackó nagyon táncoslábú... (vajon kitől örökölte?!) :-) Ja, és közben az elmaradhatatlan kukucs, aminek most már Ő is aktív alakítója!

Mikulástalanul

Hát kérem szépen, botrány!!! A kisfiam úgy élte át élete első Télapó-ünnepét, hogy nem látott élő Mikulást! Csak könyvbe nyomtatottat, üvegre ragasztottat, csokoládéba öntöttet, plüssfigurába öltözöttet... Jó, bevallom, mi is hibásak vagyunk... Eleinte azt gondoltam, még 1 éves sincs a gyerek, mit érdekli őt, hogy Mikulás, meg ilyenek... Aztán hamar meggondoltam magam, és hirtelen szerettem volna, ha mégis csak lát egyet élőben is. Ez már késő volt ahhoz, hogy Apa beöltözzön mondjuk, és meglepjen minket (ő amúgy sem a meglepős fajta :-), így aztán gyorsan elmentünk egy bávásárlóközpontba délután, mondván, ott tuti lesz! NEM VOLT! "Szombaton, és vasárnap itt volt a Mikulás" - homályosítottak fel az információs pultnál, mire én azt a költői kérdést szegeztem nekik, hogy "De nem ma van Miklós nap?". Aztán elmentünk egy másik bevásárlóközpontba is, hogy hátha ott találkozhatunk VELE! DE OTT SEM VOLT! "Tegnap járt itt, ma nem tudjuk miért nem jött." - mondták ismét az információs hölgyek. 

Ezek után önvizsgálatot tartottam. Én tudom rosszul, hogy mikor jön a Mikulás?! Nálunk világ életemben 6-án jött, de tudom, ahány ház, annyi szokás. De mondjuk azért csak nem eretnekség azt gondolni a részemről, hogy esetleg 6-án össze lehet futni valahol a Mikulással, nem?! 

(Na de nem elég, hogy Lacus nem találkozott VELE, mellesleg még csokimikulást sem ehetett... hát ilyen gonosz Anya vagyok én...)

Sajnos céges Mikulás a családi körben nem adatott meg nekünk, de még inkább sajnos, hogy máshol sem tudtuk ŐT tetten érni. Jövőre okosabbak leszünk (a kisfiunk is!), úgyhogy beöltözés lesz (Apa, készülj!)... 

(Anya pedig megpróbálja túlélni ezt a lelki terhet, hogy a gyereknek nem adta meg, amit meg kellett volna...) Azért még szerencse, hogy  a gyerek nem tudja, hogy mit hagyott ki, úgyhogy így néz ki a mi, élő Mikulást még nem látott, ámde nagyon boldog kisfiunk! :-) 

Produkcióóóóóó

Az alábbi videók arról szólnak, mi lett a mindennapi kemény munka eredménye :-), vagyis részleteket láthattok abból, milyen tudása van most Lackónak! :-)

1. Pápá, halacska, kutyus, tiktak



2. Igen-nem, puszi, szemed-orrod-fejed




3. Egyet lép (egyébként már 3 lépés a rekord!)

(Van ám még a repertoárban bőven, csak rögzíteni kéne, de azt meg olyan nehéz, mert persze mindig a kamerát akarja megfogni olyankor, és abbahagyja a produkciót. Azért majd igyekszem...)

És végül 1 képsorozat a nézéseiről! :-)

Az első önálló lépések

A mai napon hivatalosan is bejelentjük, hogy Kisfiunk 2010. november 27-én délután megtette első 2 lépését önállóan! Juppííííí! :-)

Egyébként meg minden rendben velünk, elkezdtük a karácsonyi shopingolást. Ma 2,5 órát töltöttünk az óbudai plázában. :-) Lacus jól bírta, simán elvolt a babakocsiban, nézelődött, aztán meg bealudt. (Mondjuk mikor ruhát próbáltam, akkor kicsit már türelmetlen volt, de muszáj volt vennem egy farmert, most, hogy visszanyertem a terhesség előtti versenysúlyomat! :-)

Az egyetlen nem annyira szimpatikus történése az elmúlt napoknak, hogy kis vadóc kezd lenni Lackó, azaz csíp, harap, ütöget. A fejemet, mellkasomat, ahol ér. És persze marhára tetszik neki, én rászólok, ő erre kiröhög. Úgyhogy ma már úgy tettem, mintha sírnék, hátha akkor megsajnál, és abbahagyja. :-) Egyébként tényleg meglepődött, és nem folytatta, csak pár óra múlva jutott újra eszébe. :-(

A 11. hónap mérlege

A 11-12. hónap fordulója EGÉSZSÉGBEN  köszöntött ránk. Akivel személyes kapcsolatban vagyunk, az tudja, hogy 2 hónapig tartott a betegségsorozat, újabb és újabb fordulatokat véve, kétszer ledöntve a teljes családot (nagyszülők, sógornő, és persze mi is...). Itt a blogon nem részleteztem, hogy ki mikor milyen állapotban volt, de voltak nehéz napjaink...

Most szerencsére minden a régi, és 1 hete újra végig is alussza az éjszakát a Kismanó! Ami számomra óriási élmény, mert az elmúlt 2 hónapban nem volt ilyen a betegségek miatt. Viszont hihetetlen, hogy mennyivel pihentetőbb az alvás így, hogy én is egyben alszom le azt a 6-7 órát, nem pedig szakaszokban.

A 11. hónapban az önálló állás, és a vezetve sétálás a legnagyobb produkció! Egy hajszálon múlik, hogy az önálló állásból nem lép egyet. (Egyszer már megpróbálta, de megbicsaklott a bokája, és elesett.)

Evés terén semmi extra nem történt, csak én már kezdek aggódni, hogy nem akarja fogni a kanalat. Egyedül tud enni, fogja a kis kezével, és tömi befelé, de egy csepp érdeklődést sem mutat a kanál megfogása iránt (amivel én etetem). Nem tudom, hogy ez normális-e ilyen korban, de én már aggódok egy kicsit... (Jó, azt be kell vallanom, hogy ha elkéri a kanalat, akkor mindig eldobálja, és ezért nem szívesen adom neki, mert próbálom neki megtanítani, hogy a kanalat ne dobja le. Lehet, hogy ezt rontottam el?!)

A nappali alvás még mindig nem állt be, hol egyet, hol kettőt alszik napközben, mikor hogy sikerül.

Újabb 2 foggal gyarapodott a Kisember ebben a hónapban: ötödikként a bal felső kettes, majd hatodikként a jobb felső kettes bújt ki. Előbbi gyorsabban, utóbbi elég sokáig bujkált. :-)

Az értelmi fejlődés továbbra is bámulatos, nagyon sokmindent tud már. Kezdi megjegyezni a színeket is, és megmutatni, felismer állatokat a könyvekben is, és az utasításokat is simán érti (hozd ide, dobd bele, gyere ide taxival, kérem szépen, gurítsd ide/vissza... stb.) Ja, és kb. 1 hete megy már neki a pá-pá mutatása is. Valami hihetetlen cuki a  csöpp kis ujjaival, talán lesz róla videó. ;-)  A másik kedvencünk, hogy tudja mondani az 'sz' betűt, ezért elkezdtük tanítani, hogy "hogy sziszeg a kígyó". De nem mindig sikerül a 'sz' betű, hanem helyette fújja ki a levegőt hang nélkül a kis száján. Nagyon aranyos, látni kéne! ;-)

Ha jó passzban van, akkor akár fél órán át is eljátszik már egyedül. Dumál egyfolytában, pakolgatja a játékokat, és tök jó nézni, ahogy élvezi. :-) Ha meg együtt játszunk, akkor nagy kedvenc a kukucskálás autókkal, amik a könyvalagútban mennek - erről csináltam pár képet. :-) 

Séta a Skanzenben

És tényleg sétáltunk, immáron nem csak mi, hanem a kisfiunk is, mert egyre nagyobb kedvvel sétálgat, ha fogjuk a kezét. Nézzétek!

 

A Szent Márton napi liba és újbor fesztivál alkalmából látogattunk ki a szentendrei Skanzenba tegnap. Nagyon szép a Skanzen, mindenkinek szeretettel ajánlom, nagyon jó hangulatú, és tényleg szép. Igazából nagyobb gyerekekkel több értelme van kimenni, mert rengeteg kézműves foglalkozás volt, ahol mindenféléket fabrikálhattak a gyerekek (lámpást, kukocicabábút, gyertyát, adventi koszorút... stb.) Lacus csak a háziállatokra csodálkozott rá: volt szürkemarha, kecske, tyúk, mangalica, liba, ló, kutya, macska. Íme néhány kép ízelítőül:

És ha már a sétánál tartunk, itthon is gyalogol ám a Kislegény! Most már tudja tolni a bébitaxit, de egy-két bukfenc persze azért mindig becsúszik. :-)

Babaszínház

Vasárnap a Tekergő című darabot tekintette meg kis családunk, az Óbudai művházban.

Ez egy 30 perces szösszenet volt, és összességében nem is volt rossz. Tökéletesen alkalmas volt a gyerekek - még a Lacus korúak - figyelmének lekötésére. Árnyak, fények, színek, szappanbuborékok, zene, ének. Ez az, ami mondjuk Lackót lekötötte, de ezen felül volt azért egy kis történet is, amit viszont csak a nagyobbak értettek meg. Lacus tök türelmesen végignézte, egyszer-kétszer volt olyan, hogy másfelé tekintgetett, de egyébként tényleg odafigyelt, mert mindig jött valami izgalmas vizuális vagy auditív inger a színpad felől.   

Úgyhogy ajánlom a minket olvasó Anyukáknak, családoknak, hogy tekintsék meg ezt a darabot.

Bátran tekeregjetek a Tekergőkkel! :-)

Vöröskő túra

Szombaton gyönyörű idő volt, már reggel 9-kor 15 fok volt, így nem volt kérdés, hogy megyünk-e kirándulni vagy sem. Számos kísérletet tettünk, hogy rokonokkal és/vagy barátokkal vágjunk neki az erdei sétának, de végül mégis csak hármasban maradtunk, mert sajnos mindenkinek volt valami nyűgje-baja...

Az indulás nem volt zökkenőmentes, mert Apa - ahogy szokta - megint kicentizte az indulási időpontot, ami Lacus elalvásához volt tervezve. De addig-addig sikerült elhúznunk az időt,  hogy szegény gyerek már elaludt itthon a lakásban, felöltöztetve, a karomban... és így aludt vagy 20 percet, míg Apa fogat mosott, felöltözött... stb. Csak a szokásos... ;-)

Na aztán megérkeztünk az előzetesen kiválasztott célponthoz, illetve még csak ahhoz a ponthoz, ahol az autót leraktuk. Ez itt volt:

Nagyobb térképre váltás 

Innen indultunk el a piros kereszt jelzésű turista útvonalon, hogy meghódítsuk a csúcsot, amelyen a Vöröskő nevű emlékhely áll. 

Lackó - életében először - kenguruban ült. Úgy tűnt, hogy roppant mód élvezi, ugyanis egyáltalán nem nyüszögött, hanem békésen elnézelődött és dumálgatott. Sétáltunk, sétáltunk, néha nagyokat lihegve a szintemelkedéstől, és fogalmunk sem volt, hogy milyen messze lehet a célpont... volt ugyan térképünk, de azt nem tudtuk megbecsülni, hogy hány méter, és főleg, hány perc, míg odaérünk. Mivel néha úgy éreztük, hogy soha nem lesz vége az útnak, és már most nagyon fáradtak vagyunk, ezért többször átgondoltuk, hogy visszafordulunk. A gyerek úgyis mindjárt türelmetlen lesz, meg éhes, meg egyáltalán, sajnos nem vagyunk mi már kondiban egy ilyen komolyabb túrához... Aztán mindig jöttek szembe szerencsés erdőjáró sorstársak, akik már látták, hogy létezik a Vöröskő, és rossz becsléssel ugyan, de mindig mondtak valami biztatót, hogy már csak 15 perc (ez 30 lett), meg hogy már csak 500-600 méter (ez nem tudom, hogy pontos volt-e).

Lackó közben bealudt a kenguruban, ugyanis már 1 órája meneteltünk, és gondolom a friss és erős hegyi levegő, na meg a ringatózás, álomba szenderítette. (Jegyzem meg, előtte aludt a kocsiban majd' 2 órát...) 

Na, végül csak nem adtuk fel, és nem fordultunk vissza, hanem 1 és negyed óra gyaloglás után, kiköpött tüdővel és oxigéntől szétfeszülő fejeinkkel megérkeztünk a Vöröskőhöz. Ami nem volt különösebb gyönyörűség, de a kilátás azért nem volt rossz.

Pihentünk negyed órát, ettünk egy banánt, ittunk egy kis vizet, és elindultunk visszafelé - mondván, hogy a gyereket ne ébreszük fel azért, hogy meg tudjuk etetni, majd megállunk lefelé, ha felébred, és éhes lesz. 

Az út lefelé sem volt sokkal rövidebb, 1 órát mentünk visszafelé is, de ez azért már könnyebb menet volt. (Bár Apának még mindig húzta a vállát a 9 kilós gyerek a kenguruban...) Lackó az utolsó métereken ébredt fel, mielőtt a kocsihoz értünk volna, így lefelé nem is kellett megállni, hanem már csak az autóban kapott enni. Szóval laza 2,5 órát töltött el a kenguruban, ami szerintem tök szuper, mert én nem is értem, hogy lehetett ennyire türelmes, és azt meg pláne nem, hogy hogy lehetett neki ennyire kényelmes...

Hazafelé még estebédeltünk egyet a szentendrei Határ csárdában, aztán elégedetten és jóleső fáradtsággal a testünkben tértünk haza. Nagyon jól sikerült ez a kis túra, mi nagyon élveztük Apával, hiszen olyan nagyon régóta nem volt lehetőségünk vagy alkalmunk efféle kiránduláshoz. Pedig nagyon szeretjük, Lacus születése előtt is viszonylag sokszor mentünk túrázgatni. 

Úgyhogy ha valakinek van kedve kirándulni, és lesz még hozzá ilyen szép, langyos őszi idő, akkor menjen el a Vöröskőhöz, mert megéri! Bár az erdő már nem olyan szép, mint amilyen lehetett 3-4 héttel ezelőtt. Most már nagyon kopár, akkor lett volna igazán gyönyörű, amikor még csak félig-meddig hullottak le a sárgás-pirosas levelek, és melegebb színekben pompázott a természet. Most már szürke az erdő is, de ettől függetlenül érdemes lenne minden héten legalább egyszer kimenni, a jó levegő miatt! Főleg így a szmogriadó határát súroló budapesti levegő idején...

Repertoár

Hol van a(z) ...?

... lámpa, virág, kép, tiktak (óra), labda, csiga, oroszlán, kutyus, cica, Lacus feje, Lacus füle, autó, Apa, Anya.

A fentiek közül bármelyik szó is kerül a Hol kérdőszó után, már nyúlik is a bal vagy jobb mutatóujjacska, és rámutat arra a bizonyos valamire. Bámulatos! Nem az, hogy rámutat, hanem hogy milyen fogékony, és milyen gyorsan tanul! (Bár iskolakötelesen vagy felnőttkorunkban is ilyen könnyen tanulnánk!) Azért vannak olyanok, amik nehezen kerültek be a repertoárba, mint pl a saját testrészei. De ennek valószínűleg más pszichológiai oka lehet, hogy a testképe/énképe még nem igazán van a helyén, vagy volt a helyén 2-3 héttel ezelőtt, ezért hiába tanítgattam nap mint nap, hogy "hol van a Lacus feje?". De most már ez is megy! :-) 

Szóval óriási élmény ez az értelmi fejlődés! A fizikai fejlődés sem rossz :-), de számomra ez sokkal érdekesebb és izgalmasabb! :-) Mindenre rá tudok csodálkozni, amikor valami új dolgot látok tőle, amit nem vártam. Ma pl. begurult a picike labdája a taxija (ez olyan szobai járgány, amire ráül, és majd lábbal hajtja) és egy másik játék közé. De ki sem látszott a labda, viszont volt annyi esze, hogy félretolja a taxit, és megfogja a labdát.Tudom, ez marha banálisan hangzik így leírva, de ezt nem tanítottuk meg neki direkt, hanem vélhetően megtapasztalta, megfigyelte, hogy így működnek a dolgok, és most már meg is tudja csinálni.

Néhány utasítást is megért már, ez is tök érdekes. Általában a "hozd ide a(z)..." felszólítással próbálkozunk, és most már hozza is, nyújtja is a kezünkbe. A "kérem szépen" is érthető már neki.

Szóval nagyon élvezem, még az is eszembe jutott, hogy megtanítom neki angolul is ezeket az alapszavakat, hátha... De ez csak egy kósza gondolat volt, mert nyilván ennek csak akkor lenne értelme, ha komolyan vennénk, és állandó jelleggel gyakorolnánk ezt is, mostantól jópár (5-6?) évig...

Azért nem hagyom említés nélkül a mozgásfejlődés újabb lépcsőfokát sem: naponta vagy tízszer biztosan áll már egyedül, alkalmanként legalább 10-15 másodpercet. És rettenetesen élvezi, főleg, mikor nagyot huppan a popsijára! Fülig ér a szája! (mikor nem?! :-))   

Viszont amiatt, hogy állandó mozgásban van, már alig tudok jó fényképeket csinálni róla, mert mind homályos lesz a bemozdulástól. :-( Kéne vmi jobb gép... Azért egy pár, viszonylag frisset beillesztettem.

Tényleges babaúszás hiányában maradnak az emlékek és a fürdőkád

Annyira fáj a szívem, hogy a betegeskedés miatt nem tudunk úszásra járni... Úgyhogy maradnak a Bobóországbeli emlékek, és az itthoni fürdések...

Múlt héten több ismerősöm is rám telefonált, hogy benne voltunk a tévében. Én nem láttam, sőt, nem is tudtam róla, de utánanéztem a felszólítások hatására, és tényleg benne voltunk, nem is kicsit, és nem is egyszer! :-)

És végül egy home-made videó arról, mennyire élvezi Lackó, amikor merülést imitálunk.

Só(rs)társak

Hétfő óta egy újabb "alternatív terápiával" próbálkozunk Lacus konstansnak tűnő köhögésének mérséklésére, megszüntetésére. Sóbarlangba járunk! 

Az ötlet régóta fogalmazódik bennem, de nem tudtam, hogy melyik, milyen típusú sóbarlangba érdemes menni. Tudtam, hogy van itt egy a lakótelepen, van egy a Minimanónál, meg a Visegrádi utcában... szóval csomó helyen, de vajon melyik mit tud?! Megpróbáltam tájékozódni a neten róla, de végül az az érv döntötte el a sóbarlangok vérre menő csatáját, ami a barátválasztásnál is a döntő érvek egyike: a hely közelsége! Vagyis a lakótelepit választottam, ahova bármikor elsétálhatunk 8 perc alatt. 

Azt ugyanis egyik helyen sem garanátlja nekem senki, hogy a só valamelyik híres külföldi bányából érkezik, meg azt sem, hogy nem kevernek bele fele-fele arányban egy kis asztali sót is. :-) Azt sem garantálja egyik hely sem, hogy ez nekünk használni fog, és meggyógyul tőle a gyerkőc. (Persze ezt miért is garantálná, nem ismeri a kórképünket...) Arról pedig nem is beszélve, hogy minden sóbarlang egy biznisz is egyben, vagyis az ott lévő "hivatalnokok" úgyis azt mondják, hogy ez a legjobb eljárás, ez a legjobb só, ez a legtutibb hely... Hát ilyen körülmények között kellett döntenem, és így maradtam ennél a jelenlegi barlangnál. 

Ami persze cseppet sem barlang, főleg nem egy parajdihoz képest! :-) (Valószínűleg ezért nevezi magát sószobának.) Egy lakótelepi ház aljában lévő üzlethelyiségben kerti székeken ülünk a világoszöld falak között, és azt a sós levegőt szívjuk, amivel egy gép "dolgozik", és ionizált formában a levegőbe juttatja. Közben a gyerekeket figyeljük, akik jönnek-mennek, hogy ne lépjenek egymásra, hanem szépen játszanak (együtt). Leginkább fapadosnak nevezném ezt a helyet, szóval egyáltalán nincs az a "sóbarlangban vagyunk, de jó nekünk"-feeling... 

Na de ártani biztos nem árt, sem Lackónak, sem nekem, szerencsére a pénztárcánk is megengedi, hogy egy 10 alkalmas kúrát mint minimumot végigjárjunk, így most megvan 2 hétre a napi fix programunk. És persze azzal a nem mellékes hozadékkal, hogy megismertünk sorstársakat, akik betegségek, tünetek, kezelések tekintetében hasonló cipőben járnak mint mi. Így legalább csökken az az érzésünk, hogy csak mi vagyunk ilyen kehesek... :-) És egyébként nagyon jó kis csoport jött össze a mi időpontunkban, mert 5-en vagyunk anyukák a gyerekekkel, és 3 gyerek 1 éves, 2 pedig 10 hónapos, úgyhogy nagyon jól megértik egymást a lurkók, és az anyukák is aranyosak. (Nem azok a fajták, akik megsértődnek, ha a gyerekükhöz nyúl egy másik.) Ha már kimaradunk mostanában a Ringatós és a babaúszós közösségekből, legalább szereztünk egy újat. :-) 

Ja, és 40 percet vagyunk a sóban, a gyerekek egész jól eljátszanak, de a végére már türelmetlenek, így az öltözködésnél nagy hisztik vannak. :-) 

Azért milyen jó lenne, ha a parajdi sóbánya közelebb lenne! (a romantikus elvágyódás szólt belőlem...)

A 10. hónap mérlege

Az a bizonyos 10. hónap, amely a betegség jegyében telt... Na de nem is akarok erről írni, mert még most is betegek vagyunk, mindhárman, de úgy döntöttünk, hogy véget vetünk ennek! :-) Ezen a hétvégén kikúrálja magát mindenki, és bízunk benne, hogy pár nap múlva már csak rémálom marad ez az 5. hete tartó betegségsorozat...

Szóval így a 10. hónap végén Lackó 72 cm és 8,4 kg. Nem sokat gyarapodott az elmúlt hónapban, de ez érthető a betegségek miatt.

Viszont már 4 foga van, a felső kettő egyes fog is kibújt. Először a jobb oldali, ami nagyon nehezen és nagyon sokára tört át, de pár nap múlva (mindenféle ínydagadás nélkül) a bal oldali is áttörte az ínyt.

Úgyhogy nagyon megy már a harapás, a kenyérhéját meg ilyesmit olyan aranyosan tudja tépni a fogaival. Szívesen eszik már egyre inkább egyedül a kis kezecskéjével megmarkolva a kajákat. Úgyhogy sokszor kap egészben főtt répát, krumplit, banánt, körtét...stb. szóval úgy, hogy nem nyomom össze neki villával. Egyre többször eszi azt, amit mi. Egyre ritkábban főzök már neki külön, igyekszem olyan kajákat kitalálni, ami neki is ehető. Így evett már velünk húslevest, gulyáslevest, karfiol levest, mindenféle főzeléket, rakott kelkáposztát, bolognai spagettit...stb. Tulajdonképpen már csak az hiányzik az étrendjéből, ami allergizáló lehet (tojásfehérje, tej, méz... stb.) Ellenben megkóstolta a bio kölesgolyót, és nem bír leállni vele. :-) Nagyon szereti! :-)

A mozgásfejlődésben látványos dolgok nem történtek, bár az kétségtelenül tapasztalható, hogy egyre hosszabb ideig tud és akar állni, és egyre lezserebbül. Szinte éppen hogy fogja azt, amit támasztékul választ, de látni és érezni, hogy már alig van rá szüksége, hamarosan el fogja engedni, hogy fogás nélkül állhasson. (Párszor már megpróbálta, nagy seggreülések lettek belőle.) Illetve most már az is nap mint nap látható, hogy kapaszkodva lépeget (oldalaz), pl. végigmegy a kanapé mentén, vagy a polc mentén. Ez legalább 8-10 lépést jelent. Mászni meg iszonyú gyorsan tud, csak úgy riszálja a kis popóját, főleg ha menekül, mert olyan játszunk, hogy "elkaplak"!

Az alvás terén túl sok jóról nem tudok beszámolni, mert a betegség miatt az elmúlt 5 hétre visszatekintve egy kezemen meg tudom számolni, hány átaludt éjszakánk volt... Sajnos a köhögés vagy a szortyogó orrocska, sőt, esetenként fogzás miatti fájdalmak mindig felébresztették/felébresztik éjjel. De bízom benne, hogy ez is helyreáll napokon belül.

Viszont változnak a nappali alvási szokások. Sok olyan napunk volt az elmúlt hetekben, amikor már csak egyszer aludt, dél körül, egy jó nagyot (2-2,5 órát). De ennek előfeltétele, hogy ne hajnali 6-kor keljen, hanem legalább fél 7-kor, vagy az után. Mindenesetre, nekem nagyon tetszik ez a fajta napirend, mert bár csak egy alvásidő van, amikor "szabad" vagyok, de 2 órát legalább értelmesen el tudok tölteni a tennivalóimmal, mert a félórás alvások alatt lehetetlenség volt bármit is csinálni.

Ja, és még egy: elkezdtem már több mint 1 hónapja mesét olvasni neki elalváskor. Egész hamar és ügyesen meg is szokta, és el tudott aludni rá. De aztán elkezdődött a betegség, és akkor ugye megint sokat volt kézben, hiszen sokat sírdogált, szenvedett, és így a meseolvasásra való elalvásra újra kell kondicionálnom majd, ha meggyógyultunk...

(Az értelmi fejlődésről most nem írok a mérlegben, mert pár napja volt róla egy külön bejegyzés, de egyébként most ez az a terület, ami napról napra újat hoz.)

Végezetül hadd meséljem el, hogy tegnap azzal koronáztuk meg a hónapfordulót, hogy LackóMackó bemutatta, hogyan tud egyedül, kapaszkodás nélkül állni! Két kézzel fogta a labdát, és terpeszben állt egyedül legalább 5 másodpercig. :-) (Sajnos lefényképezni nem sikerült, mert annyira váratlan volt a szituáció.) 

Ide költöztünk

A kezdetektől fogva nem szerettem a blog.hu admin felületét, mert iszonyú felhasználóbaráttalan. :-) (Nincs is ilyen magyar szó.) Szóval rendkívül körülményes volt a szerkesztő felület, és a sablon meg annyira sablon, hogy csak html-lel lehet belenyúlni, amiből tudok ugyan néhány parancsot, na de nem akartam kiképezni magam ebből. 

Arról nem is beszélve, hogy szegény olvasóimat, akik esetleg kommentelésre afdták volna a fejüket, pláne kikészítette a kommenthez kötődő hosszas és felesleges regisztráció. Na ez meg aztán végképp felhasználóbaráttalan volt! :-)

Szóval régóta terveztem a költözést, de nem volt időm összerakni egy újat. (Ez sincs még kész.) A távolabbi terv pedig a saját domain lett volna, de még addig sem jutottam el időhiány miatt. 

No mindegy, remélem itt is olvasni fogtok minket, rólunk, és azt is remélem, hogy a kommentelés lehetőségének leegyszerűsödése fellendíti majd a kommentelési statisztikákat! Hajrá mindenki, további jó blogolást! ;-)

Hamarosan jövünk az izgalmas 10. hónap mérlegével!