Aranyos mondások és kedves érzések

• "Anya, a Klíma Centrumban* az a baj, hogy túl sokat csörög a telefon. Az oviban az a baj, hogy túl sokan vagyunk. Itthon viszont nincsen semmi baj." 

* Klíma Centrum = Apa dolgozó helye

• Válasz arra a kérdésre, hogy inkább fiú vagy inkább lány testvért szeretne-e majd egyszer: "Inkább legyen kislány, mert ha kisfiú, akkor nem lehet a feleségem." 

• A maximális együttérzés megnyilvánulása az egyik legjobb barát iránt: "Én nem megyek soha többé ebbe a gonosz oviba, mert Andris nem ehet gyümölcsöt, mert kifúrták a fogát. Én soha többé nem megyek ebbe az oviba, ha Andris nem ehet gyümölcsöt."

Utána mi jön?

Pár napja volt egy FB-os "eszmecsere", ahol nem tudatosan, de leírtam egy kommentben, hogy a "kisfiam folyékonyan beszél". Soha korábban nem jelentettem ezt ki róla, de a leírás után elgondolkodtam rajta, hogy mit is jelent ez, és magam is rácsodálkoztam, hogy bakker tényleg, a kisfiunk 22 hónapos, és valóban folyékonyan beszél! Biztosan nem ő az egyetlen, aki ilyen idősen beszél, és biztosan nem zseni emiatt, de az tény, hogy ahol megfordulunk - legyen az utca, bolt, bölcsi, ismerős, ismeretlen, család, barát, más szülők... stb. - mindenhol a csodájára járnak, hogy milyen kicsi és milyen szépen és MENNYIT beszél. A mennyiségre is tevődik hangsúly, mert tényleg be nem áll a szája. Vagy énekel, vagy mondókát mond, vagy csak mesél, dumál, kamuzik, kommentál. Elképesztő! Minden nap van egy szakasz este, amikor Apával fetrengünk a nevetéstől, mert olyan dolgokat tud mondani, hogy azt nem lehet nevetés nélkül megállni. Így önmagában elmesélve vagy leírva egyáltalán nem lesz vicces nektek, olvasóknak, mert ismernetek kellene a helyzetet, a szövegkörnyezetet... stb., de azért legalább 1 példát - már csak a megörökítés kedvéért is - leírnék. 

Nagy mulatságot váltott ki belőlünk például, amikor éppen huszadszor szavalta el a "Megy a hajó a Dunán..." kezdetű opuszt, amikor is a második sornál megállt, ránk nézett, széttárta a kezét, és ezt kérdezte: "Utána mi jön? Na mi jön?" Tudta ő nagyon jól, hogy mi jön, de mivel mi is ezt szoktuk tőle kérdezni, ezért gondolta, hogy ő is visszakérdez, és tesztel minket. Nagyon vicces volt! 

A bölcsivel már nincs semmi gond, de kimaradt az a beszámolóm, hogy képzeljétek el, hogy a 7. héten esett le a Drágámnak, hogy ez a bölcsi most már kezd komolyra fordulni, és ide tényleg jönni kell nap mint nap... A 7. hetet végigsírta... úgy, ahogy más gyerekek általában a 2. hetet szokták... Rossz volt nagyon, és nehéz, minden reggel. Már itthon mondta, hogy nem akar menni, de mégis öltözni kellett, odamenni, bemenni, és elválni. De egy hétig tartott, és utána elvágták. Manapság már hazajönni nem akar, mert nem bírja abbahagyni a játékot. Szóval nagyon hálás vagyok a jóistennek, hogy csak 1 ilyen nehéz hetünk volt, mert nem is tudom, hogyan bírtam volna ki többet. Bár eddigre én már túl voltam a lelki sokkon, szóval viszonylag könnyen vettem, azt hiszem sokkal nehezebb lett volna, ha ő is és én is a 2. héten borulunk ki... 

Sajnos a munkahelyemen nem olyan frankó minden, néha egy-egy rossz nap után, vagy közben mindig eszembe jut, hogy minek kellett ez nekem, mikor otthon "babázhatnék" a kisfiammal... De azért nem bántam meg, szó sincs róla, csak még mindig küzdök bent, magamban, csendben... 

Miközben iszonyú büszke vagyok a kis Tökire (ez a becsületes beceneve itthon - by Apa), hogy ilyen okos, ügyes és szeretetreméltó! Nagyon sok szeretetet kap a bölcsődében is, a gyerektársaitól kezdve a gondozókon át egészen a konyhás nénikig. Köszönjük!!!

(Nem készülnek mostanában képek sajnos, érjétek be ezekkel, vagy a képek hiányában inkább gyertek el hozzánk - jókat lehet Lackóval beszélgetni! :-)

Kirándultunk a Lajos-forrásnál 

Motoros banditák - azaz Gabi és Lackó, az igaz jóbarátok! :-)

Rossz minőségű, de vidám

És a végére maradt a csattanó: a szintén rossz minőségű, igazi home-made videó (annak minden vonatkozásában)! A hallható dalok:
1. "Elvesztettem zsebkendőmet..." - de megakad a tű az "Annak aki megtalálja csókot adok érte" résznél.
2. Ekete pekete cukota pé... mondóka
3. Pál, Kata, Péter jó reggelt...

Zajlik az élet

Jól elmaradtam az elmúlt 3 hétben, mert hát annyira felgyorsultak a napok mióta bölcsi és dolgozó van, hogy néha magam is alig tudom követni. 

Szóval a bölcsivel az a helyzet, hogy jártunk 3 hetet, aztán 1 hét itthon nátha és köhögés miatt, majd 1 hete megint bölcsi. Sírás továbbra sem volt egyszer sem, és a héten már 3 napot volt teljes napot (nem rövidítve sem reggel sem délután), vagyis 8-15.30-ig. Még mindig úgy látom, hogy jól érzi ott magát, szereti a gyerekeket, emlegeti őket itthon is. (Ma pl. Zsombit hívta telefonon játszásiból, és mondta neki, hogy "Gyere bölcsibe!") :-) Úgyhogy nagyon szuper minden, és még mindig úgy tűnik egyelőre, hogy én viselem rosszabbul... Délután alig várom, hogy mehessek érte (mindig 10-15 perccel előbb ott vagyok mint kéne, hátha elhozhatom...), elképesztő módon HIÁNYZIK, és ha itthon maradok dolgozni (vagyis nem megyek be a munkahelyre, mert itthonról is meg tudom oldani a feladatokat), akkor az valami rettenetes! Abban a környezetben lenni egyedül, nélküle, ahol majd' 2 évet minden nap 0-24-ig együtt töltöttünk, hát szóval... nagyon rossz! Úgyhogy itthon dolgozás kilőve, szigorúan megyek a dolgozóba inkább, mert itthon nem bírja a lelkem...

Amit Lackóról a gondozónénije, Ildi állít, azok kb az alábbiak: 

• egész nap énekel és dumál, 
• nagyon cuki, 
• mindenkinek a kedvence és el fogják kényeztetni, 
• általában mindent megeszik és sokat is, 
• néha emleget engem napközben, majd nyugtázza, hogy "Anya mindjárt jön",
• olyan, mint egy papagáj, mert mindent ismétel, amit a többiektől hall,
• általában nagyokat alszik.

A bölcsin kívül pedig szintén sűrű a programunk, mert délutánonként mindig akad vmi elintéznivaló, vagy találkozunk valakivel, vagy hozzánk jön valaki... stb. Csomó fényképem van már felhalmozódva ezekről a délutáni és/vagy hétvégi programjainkról, de azokat majd egy következő bejegyzésben.

Helyettük jöjjön egy PRODUKCIÓÓÓ, azaz mit is jelent az, hogy a kisfiunk egész nap énekel és dumál... hát vmi ilyesmit kell elképzelni! :-)

Túl a lelki mélyponton - azaz Beszoktatás 2. hét

A héten viszonylag jól alakultak a dolgok, kicsit fel is gyorsult a beszoktatás üteme. Hétfőn alig fél órára hagytam csak ott Lacust, kedden viszont már 2,5 órára délelőtt. Ezen a napon Ildi már megpróbálta elaltatni, kirakták neki is az ágyat, Ildi olvasott neki mesét, de mikor megkérdezte Lackótól, hogy ott alszik-e, akkor persze azt mondta, hogy "Nem!" - úgyhogy itthon aludtunk.

Szerdán egész délelőtt nélkülem volt már bent Lackó, és mondta Ildi, hogy megpróbálja mindenképp elaltatni. Elmondtam neki az itthoni meseolvasós szokást, és aszerint eljárva siker koronázta a folyamatot: ELALUDT Ildi ölében a meseolvasásra, aztán Ildi átrakta az ágyára, és szűk 1 órát aludt. Persze mikor felébredt, akkor ott voltam, és nagyon megörült nekem! :-)

A mécsesek szerdán törtek el mindkettőnknél - bár más-más motívum mellett.

Történt ugyanis, hogy szerda reggel két, Lackónál nagyobb kisfiú (korban és fizikumban egyaránt) úgy érezte, hogy vagánykodni kéne egy kicsit, ezért minden ok nélkül fellökték a békésen szemlélődő kisfiamat. Az egyik megpiszkálta az orrát, mire a másik a mellkasánál érintve fellökte a kis 20 hónaposomat, aki ettől seggre ült, és elkezdett keservesen sírni. Én ott álltam mellettük, és mindent láttam. Nyilvánvaló volt, hogy Lackónk nem ütötte meg magát, és nem azért sírt, mert fizikailag bármije is fájt, hanem azért, mert rosszul esett neki az ok nélküli bántalmazás. Persze mondanom sem kell, a dolog csak minket kettőnket rázott meg, gondozónő egy se jött oda, hogy mi történt, úgyhogy én tettem helyre a nagyfiúkat, hogy nem szép ilyet csinálni, és én vigasztaltam meg a kisfiunkat is. Nyilván a gondozónőknek ez nem okoz lelki törést, mert biztosan mindennapos, hogy a nagyok fellökik a kicsiket, de én annyira kiborultam tőle, hogy alig bírtam tartani magam ott a bölcsiben, és ki is pottyantak a könnyeim. Akkor ott azt gondoltam, hogy visszacsinálom az egészet, és nem fog a kisfiam bölcsibe járni, mert én nem akarom ilyen traumáknak kitenni. Persze biztosan én is túl tragikusan fogtam fel, de azért nagyon nehéz ezt lelkileg feldolgozni, legalábbis egy érző anyukának mindenképpen az! 

Na, aztán az eset után ugye bent hagytam Lacust, én hazajöttem ténykedni, de itthon aztán már alaposan kisírtam magam. Alvás utánra mentem vissza Lackóért, és akkor Ildivel beszélgetni kezdtünk, és azt kérdezte, hogyan élem meg a bölcsit és a változást. Mondtam neki, hogy most kezdem érezni, hogy egyre nehezebb elválnom tőle, és hogy milyen rossz volt a reggeli lökdösődést látni, és hogy milyen furcsa érzés volt azt is látni, hogy Ildi ölében úgy aludt el a meseolvasásra, ahogy az én ölemben szokott otthon... És akkor mondta Ildi, hogy elhiszi, hogy nehéz, és hogy ha az ő gyereke lenne, akkor ő biztosan sírva is fakadt volna... hát ezt nem kellett volna mondania, mert abban a pillanatban sírva fakadtam az ölemben az ébredező Lacussal, úgyhogy Ildi megvigasztalgatott egy kicsit, aztán mondta, hogy menjünk haza és aludjunk még egy kicsit. Na, nem is folytatom, mert persze most is potyognak a könnyeim, ahogy ezt írom, meg akkor aznap még este is kifakadtam a Férjnek, hogy milyen nehéz ezt lelkileg megélni, feldolgozni, és hogy sokszor visszacsinálnám az egészet. Holott tudom, hogy nem lesz rossz helyen, hogy szocializálódni és erősödni úgy fog, ha nem burokban tartom, hanem engedem, hogy megélje a közösségi farkastörvények diktálta életet...

Hát itt tartunk most, és igazából eddig Lackó részéről semmiféle ellenállás nem mutatkozott a bölcsit illetően. Reggel nem mondja, hogy ne menjünk, ha odaérünk, vidáman megy be az ajtón, ha elköszönök tőle és kijövök, nem sír, és ha megyek érte, nagyon örül!

De biztos vagyok benne, hogy "a dráma" a részéről még hátra van, és biztosan lesz olyan, hogy sírni fog, hogy ne hagyjam ott. Hogy ez a pillanat mikor jön el, azt nem tudom, de holnap pl. hétfő, és 3 napos hétvégénk volt, úgyhogy holnap biztosan nem lesz egyszerű, hiszen ráadásul ott is kell aludnia mostantól, mert számomra hivatalosan is kezdődik a munka. 

Úgyhogy a beszoktatásnak elvileg és gyakorlatilag vége, de biztosan tudósítok még a bölcsiről, és a holnap kezdődő ÚJ ÉLETÜNKRŐL, amelyben a nagyfiúnk főállású bölcsis, és már nem csak Apa, hanem Anya is megy a dolgozóba minden nap...

Bölcsi és munka (v)iszony

Közeledik a nagy nap, majdnem pontosan 1 hónap múlva délelőtt 10 órakor hivatalos jelenésünk van a Kutya csoportban, Ildi néninél... 

Ez számos érzést vált ki belőlem, amelyek természetesen borzasztó ambivalensek. Megpróbálom összefoglalni, hogy mi miért...

Az, hogy az ember bölcsibe vagy éppen már oviba adja a gyerekét, szerintem minden anyukából kettős érzéseket vált ki. Legfőképp azért, mert rá kell bízni a gyermeket egy olyan emberre, akit sem te, sem a gyerek nem ismertek. Vélhetően szakember, és megbízhatunk benne, de mennyivel könnyebb lenne olyan valakire bízni, akiről tudjuk, hogy a mi szájízünknek megfelelően fog bánni a gyerekünkkel. Persze nekem már most látatlanban is azt kell mondanom és Lackó felé őszinte hittel közvetítenem, hogy "Ildi néni nagyon aranyos, nagyon fog rád vigyázni és figyelni, és szeretni kell őt". És persze nyilván nem fogunk nagyot csalódni Ildi néniben, miért is csalódnánk, de nyugodtabb lennék, ha legalább én jobban ismerném őt. (Egyszer találkoztunk.)

A másik, hogy jelenleg a nap 24 órájának szinten minden percében tudom, hogy mikor mit csinál a kisfiam. (Kivéve akkor, ha valahová el kell mennem...) Ha bölcsibe fog járni, akkor a nem alvással töltött idejének nagyobbik részében nem fogom tudni, hogy mit csinál, mi történik vele. Szerintem ezt nagyon nehéz lesz megszoknom és feldolgoznom. 

Ahogy nő és "értelmesedik", egyre jobb vele lenni. Manapság már szabályosan elbeszélgetünk, ő is történeteket mesél, és nagyon élvezem, hogy így tudunk társalogni. (Csak egy példa: a múltkor a strandon ellopták a strandlabdánkat, és ezt elmeséltem neki. Ha néha eszébe jut, akkor így beszélgetünk: L: bá / A: milyen bácsi? / L: csúnya / A: mit csinált a csúnya bácsi? / L: adda / A: labdánkat, ellopta, igen. hol? / L: tando / A: igen, a strandon.)

Szóval mindig is jó volt vele, de mostanában különösen jó... Sajnálom, hogy csökkenni fog ez a kellemes időtöltés... 

Oké-oké, ha ennyi bajom van a bölcsivel, akkor miért megyek dolgozni? 

Hát, ennek is több oka van. Egyrészt lejár a szerződésem nyár végén, ezért ilyen értelemben kényszerhelyzetben voltam, valamit lépni kellett. Másrészt hiányzott a munka, a más tevékenység, az emberek, a társaság. Harmadrészt a következő gyermek előtt mindenképpen szerettem volna dolgozni, ha most még egy évet maradok itthon Lacussal, és még utána megyek dolgozni x időt, akkor min. 3-4 év múlva lenne következő gyerek, az meg talán kicsit sok. (Nem, ne kérdezzétek, nem tudom, hogy így mikor lesz, de még most nem "projekt".)

Igazából nem tudom leírni, hogy mit érzek. Talán kicsit lelkiismeretfurdalásom van, amiért elviszem, és nem tudom, hogy nem vagyok-e túl önző. Persze nem kerülhetem ki a gyermeknevelési intézményeket, tehát vélhetően 1 év múlva ilyenkor ugyanezek az érzéseim lennének. Ugyanakkor tudom, és bízom benne, hogy jó helyen lesz, mert már most is érdeklődik a többi gyerek iránt, és szüksége lesz az anyukáján kívül a gyerektársaságra is. Biztos vagyok benne, hogy nem fogunk neki lelki sérülést okozni a bölcsivel, mert itthon biztos, szerető családi légkör veszi körül. 

És persze tele vagyok aggodalommal a bölcsi-munka okozta körülményeket illetően is: a betegségek, a munkából való hiányzásom, a munkában való megfelelő szintű teljesítésem és helytállásom, az itthoni helytállásom... stb. Nehéz lesz, biztosan! De igyekszem pozitívan hozzáállni, és hinni abban, hogy jól fognak alakulni a dolgaink!  

Ja, és hát a beszoktatás... Ildi nénitől azt kaptam útravalóul a nyárra, hogy ne változtassak semmit az itthoni szokásokban, maradjon minden úgy, ahogy van, és csak az a feladatom, hogy erősítsem magam a beszoktatás idejére, ugyanis annak sikere nagyban múlik azon, hogy én mennyire tudom elengedni a gyereket. Nem tudom, mennyire tudom, és nem tudom, hogyan erősödjek, mert tuti biztos vagyok benne, hogy minden reggel bőgni fogok 2 héten keresztül... lehetőleg persze már a bölcsin kívül, de abban sem vagyok biztos, hogy ez sikerülni fog. Mikor Apának ezt elmeséltem, felvetette, hogy beszoktassa ő?! Persze az volt a válaszom, hogy NEM, de szerintem ő sem gondolta komolyan a felvetést...

Csak egy kicsit keserű

Az elmúlt egy hétben többször is voltam olyan lelkiállapotban, amit szerettem volna ide a blogra zúdítva megosztani veletek. Így utólag nem bánom, hogy nem tettem, mert most higgadtabb fejjel tudok írni róla, és nem is lesz olyan keserű...

Úgy tűnhet a kedves olvasóknak, hogy mindennapjaink édeni idillben zajlanak, mert mindig csak a vidám és pozitív dolgokról írok. Egyrészt valóban így van, nagyon is pozitív hangulatú és idilli napjaink vannak általában, másrészt pedig nem szeretnék ezen a felületen rendszeresen panaszkodni. De ha betegségek gyötörnek bennünket, akkor elszáll az idill... Mostanában pedig bőven kijutott belőlük.

Kezdődött egy kullanccsal, ami Lacus jobb térdhajlatába fúrta be magát, miután a zsír újonnan megvett fémvázas háti hordozóval kirándulni voltunk a Dera-szurdoknál! A túrázás remekül sikerült, Lacus is nagyon élvezte, a szokásos idill... egészen estig, amikor észrevettük a kis vérszívót. Pánik, internet, YouTube videók a kullancs kiszedéséről, szomszédasszony segítsége, és a kullancs sikeres eltávolítása. (Sosem volt még egyikőnknek sem kullancsa...) Őszintén reméljük, hogy ártalmatlan volt mindkettő (mert ugye sokáig lappanghat még), ugyanis Apa térdhajlatában is volt egy. Azóta már a kullancs elleni védőoltást is mérlegre tettük...

Aztán a következő napon egész nap undorító zöld váladék jött Lackó szeméből. A kamilla kevés volt rá, másnap elvittem orvoshoz: kötőhártya-gyulladás - középfülgyulladás párosítás. "Fincsi!" Előbbi 2-3 nap alatt rendbe jött, utóbbi úgy tűnt, hogy szintén rendbe jött, volt is 2-3 egészséges napunk. Aztán újra fülfájás, köhögés, takony, láz... antibiotikum. Ez zajlik most, hál istennek a 6. éjszakán már tudtunk is aludni, az előtte lévőkön csak 2-3 órát, darabokban... 

Mindez nem is lenne talán annyira szörnyű, mint amennyire az volt, mert hogy közben persze én is megbetegedtem. Torokfájás, 2 napig ízületi fájdalom, és köhögés még mindig. Betegen beteget ellátni igazán nehéz. Ráadásul képtelen volt javulni az állapotom, mert a Lacus betegsége miatt okozott stressz és kialvatlanság nem kimondottan erősítette a szervezetem, annál inkább gyengítette.

Mára már nagyjából jól vagyunk, javulófélben.

A háziorvosunk semmi különöset nem mond, csak hogy Lackó vélhetően érzékenyebb a felső légúti vírusokra. És hogy ne keseredjek el, mert van olyan betege, aki soha nem tünetmentes, magyarán mindig beteg... Sovány vigasz ez, bár kétségtelen, hogy egyéb babás blogokban én is - a miénkhez képest - sokkal rosszabb történeteket olvasok a gyerekek betegségeivel kapcsolatban. De azért látom a másik oldalt is: olyan ismerősünk is akad több is, akinek meg szinte soha nem beteg a gyereke! Szerencsések!
(A mostani vírust egyébként gyanús, hogy a játszócsoportban szedtük össze, mert Gabi, Lacus barátja is beteg lett ugyanígy, mint mi, és pénteken együtt voltunk a játszócsoportban. Gabi szombaton lett beteg, Lacus vasárnap... De igazából lényegtelen is, honnan szedtük, mert nem zárkózhatunk be a lakás 4 fala közé, kell a levegő, a játszótér, a gyerektársaság, és minden ilyesmi...)

Szóval mindennek a sava-borsa a jövőre vetítve pedig az a költői kérdés, hogy: ÉS MI LESZ A BÖLCSIBEN? Vagy profitálunk az eddigi betegségekből, és erősebben megyünk bölcsibe, vagy a nemzetközi helyzet fokozódni fog, és még többet leszünk betegek? Izgalmas jövő áll előttünk, és nyilvánvalóan nehéz és kemény időszakok. Próbálom magam más, lightosabb felfogás felé terelni, a betegségeket nem tragédiaként felfogni, hanem "szükséges rosszként" értelmezni, hiszen ez úgyis elkerülhetetlen, ezért felesleges agyon aggódni magam rajta. Csak nehéz ezt megtenni, amikor egy csepp, magatehetetlen gyermek 39 fokos láza csak 2 kúptól megy le, és majd' 4 órányi szenvedést okoz neki...   

Hát így vagyunk mi ezzel, de hát ha a betegség nem lenne, akkor tényleg csak idill lenne... Ez pedig nem lehet, mert tudjuk, hogy  "az élet olyan, mint egy doboz bonbon..."!

 

1 évvel ezelőtt

A Családmese története csak két hónappal Lackó születése után indult, így kimaradt belőle A CSODA története, amit így 1 év távlatából most megosztok veletek.

Szóval pontosan (majdnem órára és percre is) 1 évvel ezelőtt éppen lefeküdni készültünk a férjemmel, amikor felállva a nappaliban a fotelból, valami végigfolyt a lábaimon... Tudtam, hogy ez semmi más nem lehet, mint a magzatvíz... Ami azért volt borzasztó meglepő és ijesztő, mert drága kisfiunkat január 10-re vártuk. Ehhez mérten rettenetesen megijedtem - Apa azt mondta, sosem látott még így megijedni. Hirtelen azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, vagy hogy most mit kell csinálni. Pedig ezerszer elolvastam előtte mindenféle kiadványban, hogy ha elfolyik, akkor menni kell... De mégis be kellett kapcsolnom a laptopomat, hogy megnézzem, mit kell csinálni. :-) Megnéztem, és nem volt mese, indulni kellett a kórházba. A táska szerencsére már össze volt pakolva, 1-2 cuccot kellett már csak hozzátenni. Indulás előtt felhívtam még a nőgyógyászomat is, aki közölte, hogy ő már Nyíregyházán van, mert ott tölti a karácsonyt a szüleivel. Én ezt tudtam előre, mert mondta, hogy karácsonykor nem lesz itt, de mit érdekelt ez engem, hiszen januárban akartam szülni. :-) Hát így kezdődött... az orvosom nélkül megyünk szülni... király! :-(

Beértünk a kórházba (23:30 körül), ahol már sok más sorstárs volt... Ugyanis durva melegfront jött aznap, kb. 10-15 fokot melegedett a hőmérséklet.

Megvizsgáltak, mondták, hogy igen, ez folyik. Fájások persze sehol, de ilyenkor már bent kell maradni, - úgy emlékszem azt mondták, hogy ha a magzatvíz elfolyik, akkor kb. 12-16 órán belül meg kell születnie a gyermeknek. Kaptunk tehát egy szép szülőszobát, és mondták, hogy az éjjel még NYUGODTAN aludjak... Jó vicc! Mondanom sem kell nem sikerült... Úgy telt el az éjszaka, hogy lényegében semmi nem történt, csak folydogált a magzatvíz, de egy csepp fájásom nem volt, vagy legalábbis nagyon minimális. Aludni meg nem tudtunk már (Apa is bent volt persze).
Csak egy dolgon járt egész éjjel a fejem: nehogy császármetszés legyen a vége! Nagyon nem szerettem volna, mert szerettem volna a maga természetességében átélni a szülést, minden fájdalmával és egyebével együtt. (Ezért nem akartam az epidurálist sem.)


Aztán hajnal 6 óra tájban mondták, hogy na akkor most már csinálnak velem valamit... ez azt jelentette, hogy bekötötték az oxitocint vénásan, és szép lassan elkezdték belém csepegtetni. Úgyhogy hamarosan megjöttek a "várva várt" fájások, de még mindig nem elég rendszeresen és "időszerűen". Ezért az oxitocin adagját mindig emelték egy kicsit. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor bedurvult a helyzet, de szerintem ilyen 8 óra körül már eléggé szenvedtem a fájásoktól. De még mindig tűrtem. Az mondjuk tök rossz volt, hogy mivel vénásan belém volt kötve minden vacak, ezért nem nagyon volt mozgásterem. Nem tudtam pl. sétálni. Az egyetlen dolog amit tudtam csinálni az ágyon fekvés és ülés mellett, az a fitballon való ülés és mozgás. Ez egész jó volt egyébként.

Szóval a fájások szépen rendeződtek, de a tágulás nagyon nem haladt... A fájdalom persze egyre jobban fokozódott, és mivel gyakorlatilag durván 28 órája nem aludtam, ezért rettenetesen fáradt voltam, és remegtem. Amivel meg senki nem tudott semmit kezdeni, de eléggé megnehezítette a helyzetet, hogy mint a kocsonya, úgy remegtem órákon keresztül.
Mivel a tágulás továbbra sem akart a megfelelő mértékű lenni, ezért a fájdalom, a remegés, és a gyorsítás érdekében mégis kértem epidurálist. A szülésznő órák óta kérdezgette, hogy biztos nem akarom-e, én meg csak kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nem, köszönöm nem kérek érzéstelenítést, mert én TERMÉSZETESEN akarok szülni. Aztán csak nem sikerült... Kértem epidurált. De mire beadták, addigra egyébként szinte mindegy volt... egyből tolófájásokra váltottunk. (Egyébként az aneszteziológus férfi is megérne egy külön bejegyzést. Olyan volt, mint egy gép, aki mindig ugyanazt a szöveget mondja, és egyébként meg meg van sértődve, hogy valami hülye anyuka megint kitalálta, hogy érzéstelenítést kér, és ezért neki dolgoznia kell. Elmondta az epidurális minden hátrányát, többször megkérdezte, hogy biztosan akarom-e, mert akár meg is halhatok. Én értem, hogy neki kötelessége a kockázatokról tájékoztatni engem, de le sem tudom írni, hogy ezt milyen stílusban tette. Az empátia, részvét, megnyugtatás apró szikrája sem volt ebben az emberben.)

Ugye említettem, hogy a nőgyógyászom nélkül szültünk. Ez praktikusan azt is eredményezte, hogy azon kívül, hogy beérkezésünkkor (éjfél előtt) megvizsgált egy orvos, egészen a tényleges szülésig, tehát kb. délelőtt fél 12-ig egyetlen orvos sem nézett rám. Pedig többször megkérdeztük a szülésznőt (aki egyébként nagyon kedves, rendes, segítőkész volt), hogy ugyan ki fogja levezetni a szülést, meg nem lehetne-e, hogy egy orvos is megnézzen, de nem lehetett... Aztán amikor már muszáj volt, akkor azért megjelent egy orvos is, nevezetesen Szigeti Katalin doktornő. Igen, nőnél szültem! :-) Végtelenül kedves volt, úgyhogy azóta is hálás vagyok a jóistennek, hogy ha már a saját orvosom nem volt ott, akkor legalább egy rendes "helyettest" küldött nekünk.

Na, azt nem részletezem, hogy mi történt ezek után, de 12:37-kor (mintegy röpke 13 órával a magzatvíz elfolyása után) megszületett Lacuska! :-)

Igen, nagyon fájt, nagyon szenvedtem, nagyon fárasztó volt, nagyon nehéz órák voltak. De ezt minden nőnek át kell élnie, mert ez MAGA A CSODA! Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan minden érzés, ami előtte, közben és utána kavarog az emberben. Hogy vagy te, meg a párod, abból lesz egy új élet, akit 9 hónapig felkészítesz az életre, és aztán ténylegesen az életre segíted. Elképesztő, hátborzongató, könnyeket fakasztó, euforikus, és még sorolhatnám! Szívből kívánom, mindenkinek! Élje át! Így! Ahogy én...