Bölcsődei ballagás - képes beszámoló

Nagyon jól sikerült az idei bölcsődei év zárása, amelyért köszönet illeti a teljes bölcsőde személyzetét. Kiváló volt a közös program, amit az udvaron éltünk át, és jó hangulatú volt a csoportszobában is a búcsúzkodás és a terefere.  :-) 

Hihetetlen gyorsan eltelt egy év, hiszen nagyon élénken él bennem az a pillanat, amikor a beszoktatás egyik délutánján elsírtam magam Ildikó (a gondozónő) előtt, mondván, hogy ez nagyon nehéz, és én inkább nem is akarom... Most is fáj néha a szívem, de tudom, hogy a kisfiam jó helyen van, hogy szeretet veszi körül, és ami a legfontosabb, hogy ő is nagyon jól érzi magát a Kutyus csoportban. Ezért soha nem múló hálával tartozom a gondozónőinknek, Ildikónak és Edinának, akik megteremtik nap mint nap azt a hangulatot, amiért a gyerekeknek öröm és élmény bemenni. Hálás a szívem, hogy ebben a bölcsiben, és ebben a csoportban maradhatunk még egy évet. Igaz, most változik majd a helyzet, mert a kisfiam hirtelen a nagyok közé lép elő, és mellette fognak sírni a kicsik, az újak. (Ez biztosan megnehezíti majd a helyzetét némileg.) Ráadásul sok barátja is elmegy a csoportból, hiszen a most óvodába lépőkkel barátkozott a leginkább, de mindezek ellenére bízom benne, hogy a jövő év is jól fog telni, és barátokra lel majd a régiúj és a teljesen új gyerekek között is. 

 Program 1: Gyurmázás

 Program 2: Lufikutya készíttetés

 Program 3: Kapjuk el a szappanbuborékot!

 Program 4: Horgásszunk!

 Program 5: Bábjáték (Bogyó és Babóca: A barátság)

 Program 6: Nassolás (együtt a Kutyus csoport)

 Program 7: Próbáljunk meg csoportképet készíteni, de úgyis mindig elmegy valaki 

(fekete pólóban Edina, fehérben Ildikó - a csoport gondozónői)

Program 8: Nem tudok leállni... :-) 

(már üres volt a bölcsi, de Andris és Lackó nem bírt jóllakni ropival)

Gyerekszáj és szobafogság

Szóval az a helyzet, hogy a január és a február valami brutálisan sikerült a betegségek terén. Januárban azt hiszem 6 napot, februárban pedig hármat sikerült a bölcsiben töltenie kis Lackónak. Kezdetben nem voltak durvák a betegségek, csak a szokásos orrfolyás és köhögés - de a köhögés a nonstop fajtából, éjjel-nappal. Rendszeresen látogattuk az orvosokat, antibiotikumot nem javasoltak. 

Február elején már egészen jól volt, leszámítva az éjszakai köhögést. Ezért kitaláltuk, hogy elzárjuk a szobájában a radiátort (panel lévén ugyanis 27-28 fok van a lakásban - őrület!), mert hogy ilyen melegben a párásító készülék sem volt képes 20-30 %-nál magasabb értékre párásítani (a 10%-ról...). Szóval azt az éjszakát, amikor a hűtést és a magas páratartalmat megvalósítottuk, köhögés nélkül átaludta! A nagy boldogság tartott 2 éjszakán át, mire belázasodott, és azt a betegséget nyúzzuk már 11 napja, antibiotikummal... 

De úgy döntöttem, mentálisan, lelkileg és egyáltalán, hogy március 1-jén új életet kezdünk, addigra megerősödünk testben és lélekben egyaránt, és véget vetünk ennek a rossz szériának. Szurkoljatok, hogy sikerüljön is!

Mert hogy az egy dolog, hogy dolgozni nagyon nehéz így nekem, de számos más hátránya is van ennek az állapotnak: 

- pl. rettenetesen sajnálom szegénykémet, hogy ennyit kell szenvednie betegségek miatt. Hogy pl. amikor egy nagyot nevetne, igazán, jóízűen, akkor az sokszor köhögésbe torkollik, és majd' megfullad.

- vagy pl. úgy veszem észre, hogy nem tesz jót neki a nagyszülők felügyelete. Mármint imád ott lenni náluk, és nyilván a nagyszülők is boldogok, de az a fajta bizonytalanság érzés, ami ezzel jár, az egyáltalán nem jó neki. Nem tudja, hogy mikor melyik nagyszülőnél köt ki, hogy egy órára elmenjek dolgozni, nem tudja, mikor jövök érte, nem tudja, mi lesz a program következő nap... stb. Persze mindig elmondom neki, elmesélem, többször is, hogy mikor mi történik és miért, de ez az állapot nagyon-nagyon bizonytalan ahhoz képest, amit a bölcsiben érez: oda reggel bemegyünk, és uzsonna után hazajövünk, minden nap. Ez kiszámítható és "biztonságos".

Úgyhogy több szempontból is jó volna az állandóság jegyében visszarázódni a normális hétköznapokba...

Közben lemaradtunk persze a bölcsis farsangról, úgyhogy a TÖRPE jelmez el sem készült. Lackó Morgónak öltözött volna - a Hófehérkéből. Ezt ő találta ki, mivel több mint 1 hónapja "szenvedünk" Hófehérke lázban, azaz semmi más mese és játék nem jöhet szóba, csak a Hófehérke. Ha legózunk, akkor a törpék házát építjük meg, ha vonatosat játszunk, akkor Hófehérke vonatozik, ha rajzolunk-festünk, akkor Hófehérkét kell, ha fürdünk, akkor Hófehérke is megy a kádba... és arra a kérdésre, hogy "Hol nézed meg a hófehérkét?" ez a válasz:

Ami fejlődéstani szempontból fontos lehet, az pl. az, hogy már tud egyedül vetkőzni (zokni, nadrág, kabát, sapka, sál...), de öltözni még nem (csak cipőt).

És hát továbbra is hatalmas nagy dumája van, csak sosem írom fel a mondásait... Kettőre emlékszem hirtelen:

• "És elvágtatnak a palotába, vágt, vágt!"  (persze Hófehérkéről és a hercegről van szó)
• "Azért sírok - nem sír, csak ül az asztalnál - mert... öööö... hát nem tudom, de majd mindjárt kiderül."

Vegyes vágott

Azt sem tudom hol folytassam, vagy hol kezdjem újra... Mivel a blog alapvetően olyan műfaj, ahol illik naprakésznek lenni, ezért nagyon nem is révednék már vissza a 1,5 hónappal ezelőtt beharangozott beszámoló irányába. Helyette inkább szólok néhány szót a dolgos hétköznapjainkról. 

A bölcsit nagyon szeretjük továbbra is, a Kutyus csoport létszáma most már majdnem teljes - miután azt hiszem már mindenki beszokott, aki bejelentkezett. Bizonytalanságomat az okozza, hogy vannak olyan csoporttársak, akiket nem is ismerek - mivel mi az első beszokók voltunk, az utánunk következőket már csak az öltözőből ismerjük - ha egyáltalán kiderül, hogy ki hova jár... Na meg onnan, hogy Lackó most már szép kerek történeteket mesél a bölcsis életből, és ezekből néha előkerülnek újabb nevek. Általában olyasmiket mesél, hogy kivel milyen konfliktusa volt: aminek persze mindig az a lényege, hogy ugyanazzal a játékkal akartak játszani, és ezért összekaptak. Mesélte, hogy Zsombit pl. megrángatta és meglökte, meg köpködtek egymásra... persze mi, a naiv szülők, akik csak az otthoni rendeskedvesjólnevelt kisfiukat ismerik, azt hittük, hogy a történet a képzelet szüleménye. Mígnem megkérdeztük Ildit, a gondozónőt, aki tisztázta a helyzetet, és azt mondta, hogy nyugodtan higgyünk el mindent, amit Lackó itthon mesél a bölcsiről, mert ő még nem fantáziál (azóta tudjuk azért, hogy ez így nem igaz, mert igenis fantáziál, és mesél meséket, nem igaz történeteket is). Szóval az a lényeg, hogy vannak már a bölcsiből rossz szokásaink is - ld. köpködés. A helyzet nem súlyos, de kezelendő. A "nem leszek a barátod", "nem játszok veled", "ez az én játékom, ne vedd el" típusú szófordulatok pedig természetesen itthon is a mindennapjaink részévé váltak. Vagyis keményen ráléptünk az intézményes szocializáció útjára. De egyelőre tényleg nem panaszkodom, mert szerintem a mérleg még mindig a pozitívba billen a bölcsi hatásait tekintve (ld. énekek, mondókák, szokások megtanulása).
A szerelmi szálak is alakulgatnak már a csepp emberek körében... Lackó Barbit és Emmát szereti a legjobban állítólag. Emmával már többször megpróbáltak egy ágyban aludni a bölcsiben. :-) (a képen a hát-a-hátnak pozíciót választották, ki tudja miért...)

Barbi iránti szerelme sajnos viszonzatlan, mert Barbi pont az a kislány, aki nem tűri el senkinek a közelségét, barátságát, érintését... stb. - Lackó meg pont így "támad": simogatással! :-) Szóval szegénykémnek már próbáltam mondani, hogy ha Barbi nem szereti a simogatásokat és a közeledését, akkor inkább válasszon másik kislányt, aki örül neki... de hát ugye tudjuk, hogy a szerelem vak... :-) 

A bölcsiben való jelenlétünk és a betegségek miatti itthonlétünk aránya számításaim szerint kb. kétharmad:egyharmad arányú. Talán ez nem is mondható olyan rossznak, mert ennél sokkal durvábbakat is látok, hallok (meg persze sokkal jobbakat is). És hál' istennek nagyon komoly betegségünk nem is volt még mióta bölcsi van, csak a szokásos nátha-köhögés. Köhögés olyannyira, hogy tegnap épp örömünnepet ültem, minek után 6, azaz hat hét után VÉGRE sikerült az éjszakát újra átaludnia, köhögés nélkül! Juppiiii! :-)
A köhögés miatt az elmúlt 1,5-2 hónapban minden este lámpáztuk a fülét az esti mese olvasása közben. Egy idő után már önjáró lett a gyerek.

Újdonság volt Lackó életében mostanában az is, hogy párszor volt velem a dolgozóban. De igazi bevetésen ám, az órámon is, és éles megbeszélésen is jelen volt. Az órámon nem volt gáz a helyzet, mert csak jegymegajánlás és -beírás volt, ami simán kivitelezhető volt vele (elkószált a teremben). A megbeszélést viszont azért időnként félbe kellett szakítani, amikor pl. lerántotta a vezetékes telefont, meg amikor sikítva rohant be a szobába a folyóson őmiatta sikító lányka hallgatók hallatán. :-) De egyébként nagyon türelmesen és rendesen viselkedett, mindenki megdicsérte, és ellátta a már sokszor hallott "NYUGODT GYEREK" bélyeggel. Mondtak olyat is, hogy "úgy néz szigorúan, mint az anyukája", meg hogy "mikor mosolyog, olyan mint te" (é: anyukája). Tényleg? :-)

Az elmúlt napokban pedig már igyekszünk készülődni, hiszen ki sem látunk majd az ünnepekből: születésnap, karácsony, új év. Ez egyelőre azzal jár, hogy állandóan takarítunk itthon... (ld. a képen: könyvespolc takarítása)

Na meg járunk Lacussal kettecskén szuperebbnél szuperebb boltokba ajándékokat vásárolni, amit ő egyébként nagyon élvez - de most még nem írhatom le, hogy hol milyen élmények értek bennünket, mert többen találgatni kezdenének az olvasók közül, hogy vajon mit hoz nekik a Jézuska... ;-)

Utána mi jön?

Pár napja volt egy FB-os "eszmecsere", ahol nem tudatosan, de leírtam egy kommentben, hogy a "kisfiam folyékonyan beszél". Soha korábban nem jelentettem ezt ki róla, de a leírás után elgondolkodtam rajta, hogy mit is jelent ez, és magam is rácsodálkoztam, hogy bakker tényleg, a kisfiunk 22 hónapos, és valóban folyékonyan beszél! Biztosan nem ő az egyetlen, aki ilyen idősen beszél, és biztosan nem zseni emiatt, de az tény, hogy ahol megfordulunk - legyen az utca, bolt, bölcsi, ismerős, ismeretlen, család, barát, más szülők... stb. - mindenhol a csodájára járnak, hogy milyen kicsi és milyen szépen és MENNYIT beszél. A mennyiségre is tevődik hangsúly, mert tényleg be nem áll a szája. Vagy énekel, vagy mondókát mond, vagy csak mesél, dumál, kamuzik, kommentál. Elképesztő! Minden nap van egy szakasz este, amikor Apával fetrengünk a nevetéstől, mert olyan dolgokat tud mondani, hogy azt nem lehet nevetés nélkül megállni. Így önmagában elmesélve vagy leírva egyáltalán nem lesz vicces nektek, olvasóknak, mert ismernetek kellene a helyzetet, a szövegkörnyezetet... stb., de azért legalább 1 példát - már csak a megörökítés kedvéért is - leírnék. 

Nagy mulatságot váltott ki belőlünk például, amikor éppen huszadszor szavalta el a "Megy a hajó a Dunán..." kezdetű opuszt, amikor is a második sornál megállt, ránk nézett, széttárta a kezét, és ezt kérdezte: "Utána mi jön? Na mi jön?" Tudta ő nagyon jól, hogy mi jön, de mivel mi is ezt szoktuk tőle kérdezni, ezért gondolta, hogy ő is visszakérdez, és tesztel minket. Nagyon vicces volt! 

A bölcsivel már nincs semmi gond, de kimaradt az a beszámolóm, hogy képzeljétek el, hogy a 7. héten esett le a Drágámnak, hogy ez a bölcsi most már kezd komolyra fordulni, és ide tényleg jönni kell nap mint nap... A 7. hetet végigsírta... úgy, ahogy más gyerekek általában a 2. hetet szokták... Rossz volt nagyon, és nehéz, minden reggel. Már itthon mondta, hogy nem akar menni, de mégis öltözni kellett, odamenni, bemenni, és elválni. De egy hétig tartott, és utána elvágták. Manapság már hazajönni nem akar, mert nem bírja abbahagyni a játékot. Szóval nagyon hálás vagyok a jóistennek, hogy csak 1 ilyen nehéz hetünk volt, mert nem is tudom, hogyan bírtam volna ki többet. Bár eddigre én már túl voltam a lelki sokkon, szóval viszonylag könnyen vettem, azt hiszem sokkal nehezebb lett volna, ha ő is és én is a 2. héten borulunk ki... 

Sajnos a munkahelyemen nem olyan frankó minden, néha egy-egy rossz nap után, vagy közben mindig eszembe jut, hogy minek kellett ez nekem, mikor otthon "babázhatnék" a kisfiammal... De azért nem bántam meg, szó sincs róla, csak még mindig küzdök bent, magamban, csendben... 

Miközben iszonyú büszke vagyok a kis Tökire (ez a becsületes beceneve itthon - by Apa), hogy ilyen okos, ügyes és szeretetreméltó! Nagyon sok szeretetet kap a bölcsődében is, a gyerektársaitól kezdve a gondozókon át egészen a konyhás nénikig. Köszönjük!!!

(Nem készülnek mostanában képek sajnos, érjétek be ezekkel, vagy a képek hiányában inkább gyertek el hozzánk - jókat lehet Lackóval beszélgetni! :-)

Kirándultunk a Lajos-forrásnál 

Motoros banditák - azaz Gabi és Lackó, az igaz jóbarátok! :-)

Rossz minőségű, de vidám

És a végére maradt a csattanó: a szintén rossz minőségű, igazi home-made videó (annak minden vonatkozásában)! A hallható dalok:
1. "Elvesztettem zsebkendőmet..." - de megakad a tű az "Annak aki megtalálja csókot adok érte" résznél.
2. Ekete pekete cukota pé... mondóka
3. Pál, Kata, Péter jó reggelt...

Zajlik az élet

Jól elmaradtam az elmúlt 3 hétben, mert hát annyira felgyorsultak a napok mióta bölcsi és dolgozó van, hogy néha magam is alig tudom követni. 

Szóval a bölcsivel az a helyzet, hogy jártunk 3 hetet, aztán 1 hét itthon nátha és köhögés miatt, majd 1 hete megint bölcsi. Sírás továbbra sem volt egyszer sem, és a héten már 3 napot volt teljes napot (nem rövidítve sem reggel sem délután), vagyis 8-15.30-ig. Még mindig úgy látom, hogy jól érzi ott magát, szereti a gyerekeket, emlegeti őket itthon is. (Ma pl. Zsombit hívta telefonon játszásiból, és mondta neki, hogy "Gyere bölcsibe!") :-) Úgyhogy nagyon szuper minden, és még mindig úgy tűnik egyelőre, hogy én viselem rosszabbul... Délután alig várom, hogy mehessek érte (mindig 10-15 perccel előbb ott vagyok mint kéne, hátha elhozhatom...), elképesztő módon HIÁNYZIK, és ha itthon maradok dolgozni (vagyis nem megyek be a munkahelyre, mert itthonról is meg tudom oldani a feladatokat), akkor az valami rettenetes! Abban a környezetben lenni egyedül, nélküle, ahol majd' 2 évet minden nap 0-24-ig együtt töltöttünk, hát szóval... nagyon rossz! Úgyhogy itthon dolgozás kilőve, szigorúan megyek a dolgozóba inkább, mert itthon nem bírja a lelkem...

Amit Lackóról a gondozónénije, Ildi állít, azok kb az alábbiak: 

• egész nap énekel és dumál, 
• nagyon cuki, 
• mindenkinek a kedvence és el fogják kényeztetni, 
• általában mindent megeszik és sokat is, 
• néha emleget engem napközben, majd nyugtázza, hogy "Anya mindjárt jön",
• olyan, mint egy papagáj, mert mindent ismétel, amit a többiektől hall,
• általában nagyokat alszik.

A bölcsin kívül pedig szintén sűrű a programunk, mert délutánonként mindig akad vmi elintéznivaló, vagy találkozunk valakivel, vagy hozzánk jön valaki... stb. Csomó fényképem van már felhalmozódva ezekről a délutáni és/vagy hétvégi programjainkról, de azokat majd egy következő bejegyzésben.

Helyettük jöjjön egy PRODUKCIÓÓÓ, azaz mit is jelent az, hogy a kisfiunk egész nap énekel és dumál... hát vmi ilyesmit kell elképzelni! :-)

Túl a lelki mélyponton - azaz Beszoktatás 2. hét

A héten viszonylag jól alakultak a dolgok, kicsit fel is gyorsult a beszoktatás üteme. Hétfőn alig fél órára hagytam csak ott Lacust, kedden viszont már 2,5 órára délelőtt. Ezen a napon Ildi már megpróbálta elaltatni, kirakták neki is az ágyat, Ildi olvasott neki mesét, de mikor megkérdezte Lackótól, hogy ott alszik-e, akkor persze azt mondta, hogy "Nem!" - úgyhogy itthon aludtunk.

Szerdán egész délelőtt nélkülem volt már bent Lackó, és mondta Ildi, hogy megpróbálja mindenképp elaltatni. Elmondtam neki az itthoni meseolvasós szokást, és aszerint eljárva siker koronázta a folyamatot: ELALUDT Ildi ölében a meseolvasásra, aztán Ildi átrakta az ágyára, és szűk 1 órát aludt. Persze mikor felébredt, akkor ott voltam, és nagyon megörült nekem! :-)

A mécsesek szerdán törtek el mindkettőnknél - bár más-más motívum mellett.

Történt ugyanis, hogy szerda reggel két, Lackónál nagyobb kisfiú (korban és fizikumban egyaránt) úgy érezte, hogy vagánykodni kéne egy kicsit, ezért minden ok nélkül fellökték a békésen szemlélődő kisfiamat. Az egyik megpiszkálta az orrát, mire a másik a mellkasánál érintve fellökte a kis 20 hónaposomat, aki ettől seggre ült, és elkezdett keservesen sírni. Én ott álltam mellettük, és mindent láttam. Nyilvánvaló volt, hogy Lackónk nem ütötte meg magát, és nem azért sírt, mert fizikailag bármije is fájt, hanem azért, mert rosszul esett neki az ok nélküli bántalmazás. Persze mondanom sem kell, a dolog csak minket kettőnket rázott meg, gondozónő egy se jött oda, hogy mi történt, úgyhogy én tettem helyre a nagyfiúkat, hogy nem szép ilyet csinálni, és én vigasztaltam meg a kisfiunkat is. Nyilván a gondozónőknek ez nem okoz lelki törést, mert biztosan mindennapos, hogy a nagyok fellökik a kicsiket, de én annyira kiborultam tőle, hogy alig bírtam tartani magam ott a bölcsiben, és ki is pottyantak a könnyeim. Akkor ott azt gondoltam, hogy visszacsinálom az egészet, és nem fog a kisfiam bölcsibe járni, mert én nem akarom ilyen traumáknak kitenni. Persze biztosan én is túl tragikusan fogtam fel, de azért nagyon nehéz ezt lelkileg feldolgozni, legalábbis egy érző anyukának mindenképpen az! 

Na, aztán az eset után ugye bent hagytam Lacust, én hazajöttem ténykedni, de itthon aztán már alaposan kisírtam magam. Alvás utánra mentem vissza Lackóért, és akkor Ildivel beszélgetni kezdtünk, és azt kérdezte, hogyan élem meg a bölcsit és a változást. Mondtam neki, hogy most kezdem érezni, hogy egyre nehezebb elválnom tőle, és hogy milyen rossz volt a reggeli lökdösődést látni, és hogy milyen furcsa érzés volt azt is látni, hogy Ildi ölében úgy aludt el a meseolvasásra, ahogy az én ölemben szokott otthon... És akkor mondta Ildi, hogy elhiszi, hogy nehéz, és hogy ha az ő gyereke lenne, akkor ő biztosan sírva is fakadt volna... hát ezt nem kellett volna mondania, mert abban a pillanatban sírva fakadtam az ölemben az ébredező Lacussal, úgyhogy Ildi megvigasztalgatott egy kicsit, aztán mondta, hogy menjünk haza és aludjunk még egy kicsit. Na, nem is folytatom, mert persze most is potyognak a könnyeim, ahogy ezt írom, meg akkor aznap még este is kifakadtam a Férjnek, hogy milyen nehéz ezt lelkileg megélni, feldolgozni, és hogy sokszor visszacsinálnám az egészet. Holott tudom, hogy nem lesz rossz helyen, hogy szocializálódni és erősödni úgy fog, ha nem burokban tartom, hanem engedem, hogy megélje a közösségi farkastörvények diktálta életet...

Hát itt tartunk most, és igazából eddig Lackó részéről semmiféle ellenállás nem mutatkozott a bölcsit illetően. Reggel nem mondja, hogy ne menjünk, ha odaérünk, vidáman megy be az ajtón, ha elköszönök tőle és kijövök, nem sír, és ha megyek érte, nagyon örül!

De biztos vagyok benne, hogy "a dráma" a részéről még hátra van, és biztosan lesz olyan, hogy sírni fog, hogy ne hagyjam ott. Hogy ez a pillanat mikor jön el, azt nem tudom, de holnap pl. hétfő, és 3 napos hétvégénk volt, úgyhogy holnap biztosan nem lesz egyszerű, hiszen ráadásul ott is kell aludnia mostantól, mert számomra hivatalosan is kezdődik a munka. 

Úgyhogy a beszoktatásnak elvileg és gyakorlatilag vége, de biztosan tudósítok még a bölcsiről, és a holnap kezdődő ÚJ ÉLETÜNKRŐL, amelyben a nagyfiúnk főállású bölcsis, és már nem csak Apa, hanem Anya is megy a dolgozóba minden nap...

Beszoktatás - 1. hét

Kedden elkezdtük a bölcsit! 

Első nap csak 1 órát voltunk ott, Lackó láthatóan jól érezte magát, barátkozott a gyerekekkel és Ildi nénivel is. Második nap Apa vitte a bölcsibe (- mivel én hivatalos eltávon voltam). Féltünk ettől, hogy ez be fog zavarni, hogy nem én viszem, de igazából elmesélésük alapján nagyon jól érezték magukat együtt - Apa és Fia. Rengeteg élményt meséltek, ami a bölcsiben történt velük! 

A harmadik napon már eljutottunk oda, hogy fél 10-12-ig voltunk ott, és ebből 10 percre ki kellett mennem a folyosóra. Persze nehogy azt képzeljétek, hogy a két és fél órán keresztül velem van a gyerek, ha bent vagyok! Szó sincs róla! Tekereg össze-vissza, játszik Ildi nénivel és/vagy a gyerekekkel. Néha odasandít, hogy megvagyok-e még, de arra nem különösebben tart igényt, hogy én játsszak vele, csak egyszer-egyszer. 

A negyedik napon pedig már több mint fél órára el kellett hagynom a bölcsit, és Ildi néni ebédeltette meg Lacust. 

Hát itt tartunk 4 nap után, és bevallom, részben nagyon örülök ennek a gyerekbarát megközelítésnek, hogy a lehető legfokozatosabban szoktassuk be a gyereket, de azért átélve a 4 napot, kicsit lassúnak tűnik a tempó. Főleg azért, mert úgy látom, hogy Lackó felől aztán simán mehetne gyorsabban is a dolog, mert egyelőre nagyon pozitívan reagál, hiszen ha kimegyek, akkor sincs semmi baj. Persze a neheze még biztosan most jön, mert majd az ott alvás lehet, hogy kiveri nála a biztosítékot, de most még simán megy minden. Viszont nem értem, hogy miért kell 3 órát ott ülnöm, és néznem, ahogy játszik, ha nem tart rám igényt... Na mindegy, nem akarom én a gondozónő kompetenciáját megkérdőjelezni, biztosan érti a dolgát, és tudja az okokat, amiért így csináljuk. Csak azt nem tudom, hogy szept. 5-én hogy állok munkába, de remélem ezt is megoldjuk vhogy...

Egyébként Ildi nénit egyelőre nagyon megszerettük! Én is, mert szimpatikus, kompetens, kedves, körültekintő, szeretetreméltó. (Vizuális típusúak kedvéért: egy fiatal, 35 körüli nő, barna rövid hajjal és vékony testalkattal.) Lackó már második nap Ildi néni ölébe ült és az arcát simogatta, szóval nagyon hamar kialakult a kötődés, és látom, hogy szereti. Eddig egyébként ez a legrosszabb érzés számomra a bölcsiben, hogy látom, egy "másik anyának" tekinti, és úgy ül bele az ölébe, ahogy nekem szokott, és úgy simogatja, ahogy engem szokott... Persze másfelől ennek örülök is nagyon, mert ha megszereti Ildi nénit, akkor szeretni fog odajárni, és én is nyugodt leszek, hogy jó helyen van. Csak anyai szívemnek szorító érzés, hogy mást is úgy szeret, mint engem... (Jó, tudom, nem úgy, csak hasonlóképpen...)

Úgyhogy a korábban emlegetett nagy sírások (akár részéről, akár részemről) még váratnak magukra, egyelőre boldogan megyünk és jövünk a bölcsiből. Jövő héten ismét beszámolok a történtekről! Addig is íme pár friss fotó! 

 Balaton - azaz Lackó-nyelven a "kicsi tenger" 

(ez van, ha a gyerek előbb fürdik a tengerben, mint a Balatonban)

"Bukósapka" - ahogy Lacus mondja

 "Anya, te nem szállhatsz fel a gőzmozdonyra!" (BKV Múzeum)

COWBINO - szintén a BKV Múzeumban

Bölcsi és munka (v)iszony

Közeledik a nagy nap, majdnem pontosan 1 hónap múlva délelőtt 10 órakor hivatalos jelenésünk van a Kutya csoportban, Ildi néninél... 

Ez számos érzést vált ki belőlem, amelyek természetesen borzasztó ambivalensek. Megpróbálom összefoglalni, hogy mi miért...

Az, hogy az ember bölcsibe vagy éppen már oviba adja a gyerekét, szerintem minden anyukából kettős érzéseket vált ki. Legfőképp azért, mert rá kell bízni a gyermeket egy olyan emberre, akit sem te, sem a gyerek nem ismertek. Vélhetően szakember, és megbízhatunk benne, de mennyivel könnyebb lenne olyan valakire bízni, akiről tudjuk, hogy a mi szájízünknek megfelelően fog bánni a gyerekünkkel. Persze nekem már most látatlanban is azt kell mondanom és Lackó felé őszinte hittel közvetítenem, hogy "Ildi néni nagyon aranyos, nagyon fog rád vigyázni és figyelni, és szeretni kell őt". És persze nyilván nem fogunk nagyot csalódni Ildi néniben, miért is csalódnánk, de nyugodtabb lennék, ha legalább én jobban ismerném őt. (Egyszer találkoztunk.)

A másik, hogy jelenleg a nap 24 órájának szinten minden percében tudom, hogy mikor mit csinál a kisfiam. (Kivéve akkor, ha valahová el kell mennem...) Ha bölcsibe fog járni, akkor a nem alvással töltött idejének nagyobbik részében nem fogom tudni, hogy mit csinál, mi történik vele. Szerintem ezt nagyon nehéz lesz megszoknom és feldolgoznom. 

Ahogy nő és "értelmesedik", egyre jobb vele lenni. Manapság már szabályosan elbeszélgetünk, ő is történeteket mesél, és nagyon élvezem, hogy így tudunk társalogni. (Csak egy példa: a múltkor a strandon ellopták a strandlabdánkat, és ezt elmeséltem neki. Ha néha eszébe jut, akkor így beszélgetünk: L: bá / A: milyen bácsi? / L: csúnya / A: mit csinált a csúnya bácsi? / L: adda / A: labdánkat, ellopta, igen. hol? / L: tando / A: igen, a strandon.)

Szóval mindig is jó volt vele, de mostanában különösen jó... Sajnálom, hogy csökkenni fog ez a kellemes időtöltés... 

Oké-oké, ha ennyi bajom van a bölcsivel, akkor miért megyek dolgozni? 

Hát, ennek is több oka van. Egyrészt lejár a szerződésem nyár végén, ezért ilyen értelemben kényszerhelyzetben voltam, valamit lépni kellett. Másrészt hiányzott a munka, a más tevékenység, az emberek, a társaság. Harmadrészt a következő gyermek előtt mindenképpen szerettem volna dolgozni, ha most még egy évet maradok itthon Lacussal, és még utána megyek dolgozni x időt, akkor min. 3-4 év múlva lenne következő gyerek, az meg talán kicsit sok. (Nem, ne kérdezzétek, nem tudom, hogy így mikor lesz, de még most nem "projekt".)

Igazából nem tudom leírni, hogy mit érzek. Talán kicsit lelkiismeretfurdalásom van, amiért elviszem, és nem tudom, hogy nem vagyok-e túl önző. Persze nem kerülhetem ki a gyermeknevelési intézményeket, tehát vélhetően 1 év múlva ilyenkor ugyanezek az érzéseim lennének. Ugyanakkor tudom, és bízom benne, hogy jó helyen lesz, mert már most is érdeklődik a többi gyerek iránt, és szüksége lesz az anyukáján kívül a gyerektársaságra is. Biztos vagyok benne, hogy nem fogunk neki lelki sérülést okozni a bölcsivel, mert itthon biztos, szerető családi légkör veszi körül. 

És persze tele vagyok aggodalommal a bölcsi-munka okozta körülményeket illetően is: a betegségek, a munkából való hiányzásom, a munkában való megfelelő szintű teljesítésem és helytállásom, az itthoni helytállásom... stb. Nehéz lesz, biztosan! De igyekszem pozitívan hozzáállni, és hinni abban, hogy jól fognak alakulni a dolgaink!  

Ja, és hát a beszoktatás... Ildi nénitől azt kaptam útravalóul a nyárra, hogy ne változtassak semmit az itthoni szokásokban, maradjon minden úgy, ahogy van, és csak az a feladatom, hogy erősítsem magam a beszoktatás idejére, ugyanis annak sikere nagyban múlik azon, hogy én mennyire tudom elengedni a gyereket. Nem tudom, mennyire tudom, és nem tudom, hogyan erősödjek, mert tuti biztos vagyok benne, hogy minden reggel bőgni fogok 2 héten keresztül... lehetőleg persze már a bölcsin kívül, de abban sem vagyok biztos, hogy ez sikerülni fog. Mikor Apának ezt elmeséltem, felvetette, hogy beszoktassa ő?! Persze az volt a válaszom, hogy NEM, de szerintem ő sem gondolta komolyan a felvetést...

Játszócsoport

A játszócsoport olyan, mint a bölcsi (ovi), azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a szülők is jelen vannak. :-) 9-12-ig lehet ott lenni, és a bölcsis/ovis napirendet követi a délelőtt. Vagyis 10 órakor kapnak a gyerekek inni vmilyen gyümölcslét, aztán fél12 körül egy kis mondókás torna következik, majd kézmosás és ebéd. Kis csepp asztaloknál, csepp székekkel. :-) Ebéd után pedig mindenki megy haza, aludni! Illetve ilyenkor még tesznek a gyerekek egy halvány próbálkozást arra, hogy újra játékba fogjanak (Lackó is), de már annyira fáradt(ak) eddigre, hogy csak sírdogálás, és esés-kelés lesz belőle. Szóval ez ilyen bölcsi előkészítő, ha lehet így mondani. 

Rengeteg sok játék van, olyanok, amilyenek itthon nincsenek. Sok a hely is, szóval nem vagyunk zsúfoltan, pedig 10-12 gyerek mindig szokott lenni (plusz 1-1 szülő hozzá).

Mivel egyébként fizetős a dolog (1000 ft / alkalom), ezért egy héten egyszer szoktunk elmenni. De Lacus nagyon szeret ott lenni, könnyen feloldódik az idegen hely ellenére, egyből megy játszani. És tényleg nagyon elfárad, ebéd előtt már alig bírok vele, de azért még az ebédet meg szoktuk várni, mert azt ügyesen meg is eszi.

Gondolom feltettétek a kérdést magatokban, hogy akarom-e bölcsibe vinni Lacust? Hát, a kérdésre nem egyszerű a válasz, mert persze akarni nem feltétlenül akarom, és tartok is tőle. De azért jelentkeztünk, hátha felvesznek. Ha igen, akkor sem biztos, hogy minden nap vinni fogom, attól függ majd, hogy mi lesz a munkahelyemen, munkahelyemmel. Sok bizonytalan kérdés van még ekörül, és nehéz a különböző súlyos szempontokat mérlegelni, és aztán kemény döntéseket hozni. Hát meglátjuk, de addig is élvezzük a játszócsoport előnyeit! :-)

(A képek mobiltelefonnal készültek, azért ilyenek...)