Egyperces

Kékestető, 1014, sípálya melletti vendéglátó ipari egység. 

Úgy lépek be, hogy gyermekem sírdogál, mert éhes. Sírása átlagos hangerejű, szerintem nem fülsüketítő, és még kevésbé hisztis. Leülök vele egy székre, és elkezdem kibontani magunkat a nem kevés téli síruházatból. A mellettünk lévő kis körasztalnál egy 8-9 év körüli fiúcska üldögél, egyedül. Látom rajta, hogy szenved, de még nem sejtem, hogy mitől. 10 másodperc múlva kiderül, ugyanis igen ingerülten így szól hozzám: 

- Csináljon már vele valamiiit, hogy ne sírjon! - közben befogja mindkét fülét, és rettenetesen szenvedő arcberendezését még szenvedőbbé változtatja. 

Erre én kissé mérgesen nézek rá, majd a meglepetéstől csak ennyit tudok szólni: 

- Mindjárt, de nem olyan egyszerű az, ahogy te gondolod. 

És közben elszámolok magamban háromig, hogy ne osszam ki a kisfiút, hiszen nem ő tehet róla, hanem a szülei (akik most sem voltak ott).

Aztán eszembe jut a könyvek könyvének egyik bölcsessége: "Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!"