Vöröskő túra

Szombaton gyönyörű idő volt, már reggel 9-kor 15 fok volt, így nem volt kérdés, hogy megyünk-e kirándulni vagy sem. Számos kísérletet tettünk, hogy rokonokkal és/vagy barátokkal vágjunk neki az erdei sétának, de végül mégis csak hármasban maradtunk, mert sajnos mindenkinek volt valami nyűgje-baja...

Az indulás nem volt zökkenőmentes, mert Apa - ahogy szokta - megint kicentizte az indulási időpontot, ami Lacus elalvásához volt tervezve. De addig-addig sikerült elhúznunk az időt,  hogy szegény gyerek már elaludt itthon a lakásban, felöltöztetve, a karomban... és így aludt vagy 20 percet, míg Apa fogat mosott, felöltözött... stb. Csak a szokásos... ;-)

Na aztán megérkeztünk az előzetesen kiválasztott célponthoz, illetve még csak ahhoz a ponthoz, ahol az autót leraktuk. Ez itt volt:

Nagyobb térképre váltás 

Innen indultunk el a piros kereszt jelzésű turista útvonalon, hogy meghódítsuk a csúcsot, amelyen a Vöröskő nevű emlékhely áll. 

Lackó - életében először - kenguruban ült. Úgy tűnt, hogy roppant mód élvezi, ugyanis egyáltalán nem nyüszögött, hanem békésen elnézelődött és dumálgatott. Sétáltunk, sétáltunk, néha nagyokat lihegve a szintemelkedéstől, és fogalmunk sem volt, hogy milyen messze lehet a célpont... volt ugyan térképünk, de azt nem tudtuk megbecsülni, hogy hány méter, és főleg, hány perc, míg odaérünk. Mivel néha úgy éreztük, hogy soha nem lesz vége az útnak, és már most nagyon fáradtak vagyunk, ezért többször átgondoltuk, hogy visszafordulunk. A gyerek úgyis mindjárt türelmetlen lesz, meg éhes, meg egyáltalán, sajnos nem vagyunk mi már kondiban egy ilyen komolyabb túrához... Aztán mindig jöttek szembe szerencsés erdőjáró sorstársak, akik már látták, hogy létezik a Vöröskő, és rossz becsléssel ugyan, de mindig mondtak valami biztatót, hogy már csak 15 perc (ez 30 lett), meg hogy már csak 500-600 méter (ez nem tudom, hogy pontos volt-e).

Lackó közben bealudt a kenguruban, ugyanis már 1 órája meneteltünk, és gondolom a friss és erős hegyi levegő, na meg a ringatózás, álomba szenderítette. (Jegyzem meg, előtte aludt a kocsiban majd' 2 órát...) 

Na, végül csak nem adtuk fel, és nem fordultunk vissza, hanem 1 és negyed óra gyaloglás után, kiköpött tüdővel és oxigéntől szétfeszülő fejeinkkel megérkeztünk a Vöröskőhöz. Ami nem volt különösebb gyönyörűség, de a kilátás azért nem volt rossz.

Pihentünk negyed órát, ettünk egy banánt, ittunk egy kis vizet, és elindultunk visszafelé - mondván, hogy a gyereket ne ébreszük fel azért, hogy meg tudjuk etetni, majd megállunk lefelé, ha felébred, és éhes lesz. 

Az út lefelé sem volt sokkal rövidebb, 1 órát mentünk visszafelé is, de ez azért már könnyebb menet volt. (Bár Apának még mindig húzta a vállát a 9 kilós gyerek a kenguruban...) Lackó az utolsó métereken ébredt fel, mielőtt a kocsihoz értünk volna, így lefelé nem is kellett megállni, hanem már csak az autóban kapott enni. Szóval laza 2,5 órát töltött el a kenguruban, ami szerintem tök szuper, mert én nem is értem, hogy lehetett ennyire türelmes, és azt meg pláne nem, hogy hogy lehetett neki ennyire kényelmes...

Hazafelé még estebédeltünk egyet a szentendrei Határ csárdában, aztán elégedetten és jóleső fáradtsággal a testünkben tértünk haza. Nagyon jól sikerült ez a kis túra, mi nagyon élveztük Apával, hiszen olyan nagyon régóta nem volt lehetőségünk vagy alkalmunk efféle kiránduláshoz. Pedig nagyon szeretjük, Lacus születése előtt is viszonylag sokszor mentünk túrázgatni. 

Úgyhogy ha valakinek van kedve kirándulni, és lesz még hozzá ilyen szép, langyos őszi idő, akkor menjen el a Vöröskőhöz, mert megéri! Bár az erdő már nem olyan szép, mint amilyen lehetett 3-4 héttel ezelőtt. Most már nagyon kopár, akkor lett volna igazán gyönyörű, amikor még csak félig-meddig hullottak le a sárgás-pirosas levelek, és melegebb színekben pompázott a természet. Most már szürke az erdő is, de ettől függetlenül érdemes lenne minden héten legalább egyszer kimenni, a jó levegő miatt! Főleg így a szmogriadó határát súroló budapesti levegő idején...